A Shrek 2-ben tűnt fel először, el is olvadt tőle rögtön az összes macskás gazdi. A kis vörös Csizmás kandúr (eredetileg Antonio Banderas szinkronizálásában) elsöprő népszerűségét annak köszönhette, hogy nem cukicica volt, hanem meglehetősen valósághű kandúr: vagány, rámenős, aki ha kell, elbűvölő és veszélyes – James Bond cicajelmezben, miniatűr Casanova, született mucho macho. 

Majdhogynem Csizmás szállította a legjobb poénokat a Shrek második részében, elég csak a „csodafegyverére” emlékeztetni (kitágult pupillák), vagy a méretével fordítottan arányos egójára utalni – egyértelmű volt mindenki számára, hogy a zöld ogre komoly konkurenciát kapott, ez a cicc előbb-utóbb egy spin off főszereplőjeként végzi. És lőn: a Csizmás, a kandúr már a vörös macska egészestés mozifilmjeként pereg a vásznon. 

Az új DreamWorks produkció azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, közel sem lett olyan ütős darab, mint amit a kandúrbandi megérdemelt volna. Maga a figura továbbra is ellenállhatatlan amoroso, aki jól mutat a moziplakátokon és a számítógépünk tapétájaként, de filmbeli sztorija egy ponton túl valahogy érdektelenségbe fullad, és kissé gyermeteg fordulatokat vesz. Pedig az alkotók szemmel láthatóan ugyanazt a receptkönyvet csapták fel, mint amit a Shrek esetében: posztmodern módon kutyulták össze egymással a különböző meséket – akad itt égig érő paszuly, aranytojást tojó lúd, Dingidungi (csak szólnék, hogy a falon üldögélő tojásember, Humpty Dumpty a magyar folklórban emígyen lett regisztrálva), vagy az angolszász mondóka két főhőse: Jack és Jill.  

Csizmás továbbra is antihős, latin ajkú „desperado”, aki egy félreértés miatt folyamatos menekülésre kényszerülve az „ahány dokk, annyi lány” elvét követi – célja azonban nemes, szeretné tisztázni a nevét, visszaszerezni a becsületét, hogy újra elismert tagja lehessen szülővárosának, San Ricardónak. (Az említett település erősen emlékeztet a mexikói határ menti kisvárosokra, a sivatagos, csak pár kaktusszal tagolt táj, vagy a westernfilmekre hajazó főtér a kocsmájával tényleg fantasztikus látványt nyújt, különösen 3D-ben).  

Simán ellenénk hát a vizualitással és ezzel az éles karmú, csábító kis vörössel, meg a besurranó tolvajként tevékenykedő Puhapracli (eredetileg Salma Hayek hangja) bontakozó románcával, de a stáb nem tudván szabadulni a kényszertől, hogy „eredeti” legyen, behozza gyorsan az összes, más mesékből és mondókákból már megismert mesefigurát, szinte az egész európai folklórkincset. Míg a Shrek esetében azonban ezeknek a karaktereknek egytől egyig volt funkciójuk, a nézőnek most olyan érzése van, mintha az írógárda igencsak megszenvedte volna, amíg megtalálta a film szereplőinek közös nevezőjét. 

Ez a „keresgélés” pedig ott ragadt a vásznon: egyes részek túl hosszúak, mások aránytalanul rövidek – flashbackben ismerjük meg Dingidungi és Csizmás árvaházi gyermekéveit, de Puhapracli elintézi két mondattal a saját múltját; Jacket és Jillt gyorsan hatástalanítani kell a film végén, ám unalmasan hosszúra nyúlik, míg az égig érő paszuly tetején, a ritka levegőben a csodapalotába hőseinkkel feljutunk; van epikus hosszúságú flamenco-táncbetétünk, mégis rekordsebességgel varrnak el egy-egy szálat. 

És valahogy a cica jellemkomikuma sem hat már olyan elementárisan, mint anno a Shrekben. Csizmás nem öklendezheti vissza megint a szőrcsomóit, és nem támadhat az ellenre újra ninja-dobócsillagként, így az írók próbálnak a tejjel és az alommal viccelődni, de ezek a gegek már sokkal inkább erőltetettek. A fő motívumként választott paszuly és aranytojást tojó lúd pedig tényleg gyermeteg – épp ezért, a Csizmás, a kandúr kevésbé élvezetes szórakozás egy felnőttnek, még akkor is, ha akad benne olyan poén, mely az orvosi marihuánára vagy a spagetti westernekre utal, és ezeket egy gyerek minden bizonnyal nem is érti. 

Egyszóval azokat az arányokat, amiket a Shrek ügyesen eltalált, ez az animációs mozi nem érzi megfelelően, így kissé szedett-vedettnek tűnik. A 3D is csak egy pontig lendíti át a nézőt a cselekmény hiányosságain, az viszont továbbra is vitathatatlan tény, hogy ez a vörös Csizmás kandúr hidalgókra hajazó megjelenésével olyan bájosan „cool csávó”, csábító manipulátor, ellenállhatatlan szőrmedvény, hogy az ember hajlandó neki még azt is megbocsátani, ha összekarmolta.

 

Vö. Gyárfás Dóra: Húzzák a bőrt a macskáról