Mácsai Pál kitűnően beszéli a színpadi groteszk nyelvét, s határozott víziója van az orosz realizmus világáról. Elég ránézni a Takács Nóra Diána által hitelesen megjelenített terebélyes orosz asszonyságra, hogy máris előttünk álljon az egész cári korszak lepusztultsága, romlott nyomorúsága, emberi kiszolgáltatottsága. Mavrusa, a szakácsnő, ócska rongyokba, koszlott kendőkbe bugyolált, sebhelyes arcú szétfolyó lény; loncsos haja szemébe lóg, nehézkesen cammog befáslizott ólomlábain, üldögél csak egykedvűen és katatón tekintettel bámul maga elé. Ha kérdezik, motyog valamit, sosem ellenkezik. Nincs nála nyomorultabb, ő az, akit mindig le lehet alázni, meg lehet fenyíteni; lökdösik, cibálják, taszigálják, földre lökik, hogy csak úgy nyekken, ordítoznak vele, ütlegelik, még a fogait is kiverik.
 Debreczeny Csaba |
Akárcsak a pétervári odúlakó csinovnyik: ő is tárgyként létezik a sivár, kafkai léptékű univerzumban. A játék főhőse, Kandid Tarelkin (Debreczeny Csaba) megpróbál elhalálozott szomszédja, Kopilov bőrébe bújva új életre kelni, de mindhiába, hamarosan lelepleződik, s az államrendőrség őrlő gépezetének fogaskerekei közé kerül, kikiáltják vérszipolynak, vámpírnak, „fordult farkasnak”. (Elbert János ma is frissnek ható fordítása, melyet csak néhány ponton igazítottak át, számos pompás szinonimát vonultat föl.)
Szuhovo-Kobilin írói pályájának legsúlyosabb tapasztalataként maró gúnnyal mutatja be az elnyomó hatalom működését, a gyűlöletes hivatalt, amely páriát csinál minden elébe kerülő földi halandóból. A rendszer mozgatói a mulya, ám szadisztikus, hatalomittas körzeti megbízott, Raszpljujev (Vajda Milán), a kiszámíthatatlanul szeszélyes rendőrkapitány, Óh (Gyabronka József), s a hivatalnokok felett trónoló öntelt tábornok, Varravin (Epres Attila). S miközben a maga brutális mivoltában föltárul az önkényuralmi masinéria, érzékelhetővé válik az emberi viszonyokat átitató félelem is, hisz mindenki retteg valamitől: a közember a hatóságtól, a rendőr a felettesétől, a kapitány a tábornoktól, a tábornok a távoli, megfoghatatlan zsarnokságtól, amelynek mindannyian kiszolgálói valamiképpen. Ahogy az elvakult közrendőr mondja, legjobb „mindenkit letartóztatni”.
 Jelenet az előadásból |
Mácsai élvezettel és szakértelemmel merül alá játékosaival a diktatórikus viszonyok és a szélsőségesen torz figurák panoptikumának ábrázolásába, nemcsak a függelmi módozatokat s a megalázottság-megalázkodás stációit mutatják be plasztikusan, hanem a személytelen létezés, az elidegenedés dimenzióit is. Ahogy Tarelkin üresen kongó cellájába bezúdul a feketeruhás, aktatáskás, féregarcú csinovnyikok gubbasztó siserehada, hogy néma tanúja legyen társuk pusztulásának, vagy ahogyan a durva deszkakoporsót próbálják az alagsorra nyíló csapóajtón kacifántos piruetteket végezve letuszkolni a hanyag közrendőrök, az egyszerre valóságos és szürreális, bohózati és abszurd szcéna. De szinte végig ott billeg a játék a valóság és a fantasztikum határán, pontosan úgy, ahogy az író 1868 táján megírta, s ahogy a rendező következetesen végiggondolt előadásában elképzelte.
Mácsai teljes, abszurd és elidegenedett világot épít föl, pondrószerű alakokkal és valószerűtlen konfliktusokkal, előreálló fogazatú maszkos figurákkal (tervező: Nagy Fruzsina), egérszürke falakkal tátongó, kocka alakú térrel (díszlet: Izsák Lili) és a mozgások aprólékosan kidolgozott koreográfiáival (Murányi Zsófia munkája). Ahogy Gyabronka hányaveti bohém, szórakozott ficsúrnak láttatott korbácsos főrendőre laza eleganciával, unottan kirúgja beosztottja kezéből az elébe tárt poros akta papírcsomóját, az többet elárul jelleméről és a két férfi közti alá- s fölérendeltségi viszonyról, mint bármely kihegyezett dialóg. Vajda Milán sunyin megalázkodó, tohonya, törtető hivatalnokot formáz Raszpljujev alakjában, telhetetlen bendővel és még telhetetlenebb, kielégíthetetlen agresszivitással. Ormótlanul hatalmas hamburgert zabál a halotti toron, dönti magába a vodkát rendületlenül, ütlegeli, szorongatja elszántan és kéjjel a vallatásra beidézett szerencsétlen foglyokat.
 Bíró Kriszta. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
A szereplők közül többen többféle figurát is megformálnak, Takács Nóra Diána például rátarti, puffogó földesurat is játszik, aki hanyagul odavizel a vallatószoba oldalába; távoztában sem teszi el fütykösét, burrog, öklendezik, tajtékzik. Míg meg nem dolgozzák, hogy mezítlábasan megalázkodva sompolyogjon és gazsuláljon a fensőbbségnek. Bíró Kriszta az arctalan hivatalnokok sötétlő varjúcsapatában éppúgy remekel, mint bajuszkás, vérmes hárpiaként vagy sima modorú, öntudatos Papagájcsikov kereskedőként, aki pókerarccal adagolja a korrupciós bankókat a hatóság korrupt képviselőinek.
Epres Attila Varravin tábornoka nagyvonalú, hűvös felsőbbrendűséggel parancsol, rendelkezik, tüsténkedik; mankós hadfiként bohózatian csetlik, botlik. A címszereplő Debreczeny Csaba kitűnően adja a megnyomorított, összeroskadt, de azért utolsó leheletéig ügyeskedni kész, rafinált, penészes kishivatalnokot. Összegörnyedve, mazochistán élvezkedve kel életre Kopilov gúnyájába bújva, kajánkodva, undorkodva szemléli átejtett környezetét, s benne önnön evickélését. Máthé Zsolt akcentusos, csontropogtató orvosa és gépiesen szolgáló rendőre, Ficza István e.h. Satalája precíz fogaskerekek az elfuserált, ördögi gépezetben.
Az első játékrész vége felé kissé elfárad, később újra erőre kap az egyébként élvezetes előadás, ám szatirikus éle nem csorbul egy pillanatra sem, ahogy gunyoros alakjainak groteszk élessége és elevensége is mindvégig megmarad. A felfuvalkodottak pökhendi gőgje, a kiszolgáltatottak sunnyogó félelme nemcsak az orosz világból ismerős. Mire legördül a függöny, az identitását vesztett csinovnyik gúnyképében előttünk áll a minden rezsimet kiszolgáló, felajánlkozó, lojális hivatalnok. Modern apparatcsik: mimikri nélkül, szolgálatra készen, kaján vigyorral.