A Vígszínház saját történetét keresi újra a Házi Színpadon, s az este elején, fél nyolc körül még nem tudjuk, mennyire megrázó lesz a színház dokumentum-múltjának megidézése nekünk, nézőknek. Világos: a Vígszínház folytatja a Katona József Színház 25. évadjában indult Notóriusok sorozatot, egyre inkább a közösség kérdései, az egyenes színházi beszéd formája, a dokumentumokból összeállított múlt kerül elénk. 

Eszenyi Enikő és Karácsonyi Zoltán

Erős marad az a színház, mely úgy formázza saját múltját, hogy közben az egész város, az egész társadalom megjelenik benne szereplőként. A Színház és forradalom című előadásra Eszenyi Enikő Mészáros Mártát kérte fel rendezőnek, aki saját életét már filmmé alakítva elbeszélte, fikcióvá szelídítve múltját. A dokumentumokat a színház vezető dramaturgja, Kovács Krisztina gyűjtötte össze és formázta dramatikus szöveggé. A Földes Gábor – Szakáts Miklós párhuzamos történet szerzője már megírta az Apacsok című drámát, tudhattuk, hogy a harmincévesek generációjának kérdéseit teszi fel nekünk. Ez a generáció, legalábbis az íróik, nem a számonkérés, nem a listázás, nem is a kíváncsiskodás, hanem az etikai példák megtalálása okán fordulnak a múlthoz, s 2011. október 23-án a Vígszínházban az ötvenhatos forradalomra emlékező dokumentum-előadásban ez a szempont erősen érvényesült.

Földes Gábor és Szakáts Miklós, mindketten a Magyar Néphadsereg Színházának tagjai, aktívan részt vettek a forradalomban. Földes a győri pártellenzék egyik vezetője lett, az október 25-i nagygyűlésen, a szakmai tudásból adódó erős fellépésével megakadályozta, hogy a tömeg csőcselékként romboljon. S a mosonmagyaróvári börtönbe a tárgyalókhoz már ezzel a rutinnal megy. Hívják is, küldik is. Feltartott kézzel ért a börtön kapujához, s bent a győri Nemzeti Tanács üzenetét hozva tájékoztatta az ÁVH-sokat, hogy elrendelték leszerelésüket. A fegyvert boldogan letévő sorozott katonákat a tömeg meglincselte. A három ÁVH-s tiszt halála miatti koncepciós perben Földes Gábort 1957. május 3-án letartóztatják, 1957. december 31-én kivégzik.

Lengyel Tamás

Szakáts Miklóst Kistarcsára internálták 1957. március elején. A színház volt igazgatója, Magyar Bálint úgy fogalmazott, hogy „amilyen váratlanul ért letartóztatása, olyan váratlan volt kiszabadulása, és úgy jöhetett vissza a színházhoz, mintha el sem vitték volna. Meglepett, de mélyebb tartalmát csak akkor láttam át, amikor magam kerültem ’lebukott’ helyzetbe.” Szakáts Miklós a Cyrano fedőnevet választotta jelentéseihez, ezzel vágyott szerepére emlékezett és emlékeztetett.

A Vígszínházban Mészáros Márta rendezte Kovács Krisztina dokumentumdrámáját. A színészek olvassák a szöveget, szemben ülnek velünk a padláson, kezükben a történelem igazi, tényleges mondatai, melyek memoárokból, ügynökjelentésekből és magánlevelekből építenek fikcióvá alakuló dialógust körénk. Halljuk Földes Gábor, Szakáts Miklós, Kéri Edit, Magyar Bálint, Sinkovits Imre, Mátrai-Betegh Béla, Földes Anna mondatait, látjuk a kivetítőn őket, az ötvenes évekbeli szép és fiatal embereket, sablonfotókon, sablonpózokban, de a történetük, 2011-ből visszanézve, egyedivé, a színházi szituáció pedig hősökké teszi őket. 

Mészáros Márta hosszú, olcsó irodabútor-tárgyalóasztal mögé ülteti Eszenyi Enikőt, Hegedűs D. Gézát, Bata Évát, Lengyel Tamást, Borbiczki Ferencet, Karácsonyi Zoltánt és Kerekes Józsefet. Velünk szemben, mint tárgyaláson-találkozón, lazán, szinte civilben ülnek azok a színészek, akik kollégáikat alakítják. Mészáros Márta elkerüli a szerep-színész feladatkiosztást, széttöri a szövegeket, többen is narrátorok, többen is kritikusok, csak Szakáts egyedül Kerekesé, csak Földes Lengyel Tamásé. Jobbról egy óriási magyar trikolór, még népköztársasági címerrel, balról ugyanez címer nélküli lukas zászlóként omlik a térbe.

A Színház és forradalom címet viselő dokumentum beszél arról, mennyiben járult hozzá Földes kivételes színpadi érzéke, jelenlétének ellenállhatatlan ereje, rendezői tapasztalatából következő irányítói képessége ahhoz, hogy leállítsa a mosonmagyaróvári lövöldözést, hogy megmentsen pár ÁVH-st az őrjöngő-lincselő tömeg elől. Feltett kezekkel, fehér ingben a börtönlázadásba lépni olyan bátorság, mint a Thienanmen téren a tankok előtt nejlonszatyorral álló kicsi diáké 1989-ben (l. a dokumentum-felvételt itt – a szerk.). Mészáros-Kovács-Eszenyi Földes Gábor tragikus hősi tettét formázza képpé, az emlékezet színházi képévé.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa (A képek forrása: Vígszínház)

És mellé teszik Szakáts Miklóst Cyranóként, akinek nemcsak jelentéseit mondják el Kéri Editről, Magyar Bálintról, Bessenyeiről, Sinkovitsról, hanem színészként végül vágyott szerepének, Rostand Cyranójának kritikai reflexióit is megosztják velünk. Így marad hetvenkedő, fennhéjázó, krakéler Szakáts, akit rossz Cyranóvá saját választása és saját szabad döntése tesz. 

Kovács Krisztina dramaturgként, színháztörténészként, kutatóként színházi magatartásokat helyez egymás mellé: „Sokszor az az érzésem, hogy nem értem: az egész miért történik. (…) vagyok színész, kielégít a munkám” – írja Szakáts Miklós „Cyrano” fn. ügynökként. Földes Gábor színházrendezőként pedig ezt mondja: „Véremmé vált, hogy életet alakító művész vagyok. Politizálni kell az életben is.” A párhuzamos életrajzok a dokumentumszínház didaxisával rendkívül erősen hatnak, de a bemutatón a sors, a történelem, de legfőképp az estet létrehozók furcsa és váratlan igazságot szolgáltattak, amitől 2011. október 23-a sokunknak, akik befértünk a kis térbe, mindez viselhetetlen mementóként realizálódik. A Vígszínház színészei az 1957-ben kivégzett Földes Gábor utolsó mondatait mondták, feleségéhez írt utolsó levelét olvasták fel. S ott, az első sorban ült közöttünk Ungvári Irma, Földes Gábor felesége, aki fiával együtt a Vígszínházban élte le életét. S nem tudtam nem őt nézni, az asszonyt, aki egy gyerekkel túlélt, s aki még ezt is megéli, hogy színházzá, közössé írják a magánmúltját. 

A Vígszínház így hordoz intézményként etikát, így fogalmaz szervezetként morált. Új helyzet a magyar közéletben.