Woody Allen olyan, mint a kedvenc éttermünk, ahol mindig megkapjuk az ízlésünknek megfelelő kiszolgálást, és időről időre, hogy azért annyira ne unjuk el magunkat, a menüsor is diszkréten változik. Ennek a változásnak mostanság már eljött az ideje: a legújabb opusz, az Éjfélkor Párizsban számomra a „futottak még” Woody Allen-kategóriába tartozik: átgondolt, szépen megkoreografált biztonsági kűr, mondhatni korrekt munka, de a mestertől többet (vagy inkább már mást?) várnánk.
Realitás és képzelet keveredése, a „mágia” nem először jut szóhoz Allen munkásságában (ld. Kairó bíbor rózsája, Agyament Harry, hogy csak a legjobban sikerült darabokat említsük). Az aktuális filmben is egy csodás esemény hatására ugrunk át idősíkokat, válnak a „képzeletbeli” szereplők valóságossá: egy amerikai forgatókönyvíró, Gil (Owen Wilson) magányos párizsi sétái közben egyszer csak vágyott korszakában, a húszas években találja magát.
 Jelenet a filmből |
Ez volna az alapkonfliktus, az első háromfordulatos ugrás a kűrben, amit persze profi táncmozdulatok és forgások vezetnek fel: főhősünk (aki természetesen Allen alteregója) menyasszonyának, a realista, boltkóros Ineznek (Rachel McAdams) folyamatosan Párizsról, az esőről, az aranykorról, kedvenc művészeiről áradozik, hogy teljesen egyértelmű legyen: sok közös vonás nincs bennük, ennek bizony kapcsolati válság lesz a vége. Hogy mindez még nyilvánvalóbbá váljon, kapunk a pár mellé útitársként egy tudálékos amerikai professzort is (Michael Sheen), kitől Inez le van nyűgözve, Gilnek pedig az agyára megy (ez is megszokott felállás Allennél, lásd az abszolút remekmű, a Bűnök és vétkek Mia Farrow-Woody Allen-Alan Alda triászát). Múzeumlátogatások, képelemzések, verscitátumok, kiruccanás Versailles-ba, és aztán egy magányos éjszakai séta során a fordulat: régi autó érkezik, Gil beszáll, és egy bulin találja magát, ahol példaképe, Scott Fitzgerald az első, akibe belefut.
Ahhoz hozzászokhattunk már, hogy Allen filmjeiben csak a felszínt, a cukormázat jelentik a sziporkázó, csipkelődő párbeszédek, és mondanivaló is akad: ebben a filmben példának okáért a művészet mibenlétéről és a nosztalgiáról. Gil, aki első regényével megakadt, nem szívesen adná oda a kéziratot a tudálékos amerikai irodalom-professzornak, ám a példaképei Hemingway, Fitzgerald, Gertrude Stein véleményét szívesen kikérné. A lehetőség most adott, hiszen a közelükbe került, a saját szemével láthatja, mennyire tud berúgni Hemingway, hogyan riszálja a csípőjét Josephine Baker, vagy hogy Scott Fitzgerald egészen mániákussá válik, ha a nejéről, Zeldáról van szó.
 Owen Wilson. A képek forrása: PORT.hu |
És épp ez volna a lényege az Éjfélkor Párizsban című filmnek. A művészetet és művészeket körbelengő hamis pátosz felszámolása, annak demonstrálása, hogy a legnagyobb műalkotások megszületése mögött gyakran igazán piszlicsáré indokok állnak: Dalí kattanását az orrszarvúra példának okáért az váltotta ki a film szerint, hogy meglátta Gil híresen ferde és domináns szaglószervét.
Allen alkotása azt sugallja, hogy művésznek lenni ugyanolyan szakma, mint a péké vagy az atomtudósé, csak míg az egyik lisztet, a másik képleteket használ „alapanyagként”, a művész a saját életét dolgozza fel/bele a műveibe: ha szerelmi bánat éri, az kerül a vászonra/papírra, ha harcolt a háborúban (Hemingway), akkor az, és az is előfordul, hogy még a mesterműve kiindulópontját sem érti (Buñuel: Az öldöklő angyal).
Gilnek időutazása során akad egy saját Vergiliusa is, méghozzá a múzsa, Adriana (Marion Cotillard) személyében, aki előbb Picasso, később Hemingway szeretője a történetben. A nő azzal, hogy folyamatosan a századforduló világába vágyódik vissza és az impresszionistákat isteníti, vagy, hogy olyan kijelentéseket tesz, melyeket manapság is lépten-nyomon hallunk („Felgyorsult a világ”), lényegében tükröt tart hősünknek. A vágyott aranykor éppen olyan unalmas és triviális a benne élők számára, mint számunkra a jelenünk, az ember alaptermészetéhez hozzátartozik az idealizálás, az elvágyódás abból a korból, amelybe beleszületett.
Woody Allen tehát ugyanolyan nihilista most, mint volt hosszú évekkel ezelőtt, és nincs is ezzel semmi baj. Kiindulva a tételéből, lehet, hogy nekem nincs igazam, amikor azon siránkozom, hogy a Bűnök és vétkek vagy az Agyament Harry jobb volt anno, mint most az Éjfélkor Párizsban. Mindezt talán csak a hamis nosztalgia mondatja velem.