A MAGYAR UGARON

Pintér Béla saját társulatával kérlelhetetlenül csinálja vészesen kortárs, a rögvalót végletesen el- és megemelt módon arcunkba vágó, különleges színházát. A legújabb Pintér-opus torokszorítóan vicces, kérdve kifejtő tanulmány a hazaszeretetről. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból

A módszer megint ugyanaz. Letisztult, stilizált színházi tér, letisztult, stilizált jelmezek, neoprimitíven vulgárnépi történet neoprimitíven vulgárnépi karakterekkel és zenével, azután megrázó, a mával dialogizáló végkifejlet. Tamás Gábor tere szinte másolja a társulat legutóbbi bemutatója, a Tündöklő középszer díszletét: levegős, világos, tágas hatású, majdnem-üres színpad, amely ellene megy mindennemű realizmusnak. Minimálisra mérséklődik a kellékhasználat is, így leggyakrabban egy-egy fényjel igazít el a hol és a mikor tekintetében. Benedek Mari jelmezei korhoz is kötnek, el is távolítanak a vélt vagy valós konkrét időponttól: a női ruhák rendszerint univerzálisak, a férfiöltözetek pedig a XIX. század közepét-végét idézik, erős, tiszta színek keltik a nagyvilágisági, a szélesvásznú jólszituáltság látszatát. Az előadás képi világa – többek közt egy kósza nemzetiszín darutoll – erőteljesen szavatol a diszkrét gunyorosságért, amely a produkció egészét is belengi.

Meg a Pintér Béla által megírt fikció: 2011-ből 1881-be, 1881-ből 1848-ba utazunk vissza Hajdú Rozi – a rendező munkatársa –, majd Balázs Gábor kórházi dolgozó, amatőr hipnotizőr és hajdani-majdani nemzeti hős segítségével, hogy Baráznay Amália találkozhasson apjával, gróf Baráznay Ignáczcal, a hírhedett sukorói oroszlánnal, s apa és lánya közösen térítsék ki medréből a magyar történelem szertehabzó folyamát. 1848-ban pedig a császári magyar televízió, a Kaisers TV, Ungarn (később: Nemzeti Élőkép Vibránc) stúdiójából követjük a Baráznay család és a magyar nemzet története szempontjából egyformán jelentős eseményeket, felvonul egy prototipikus Kossuth Lajos, egy prototipikus Petőfi Sándor, valamint a korabeli és kortárs szociális paletta vonatkozó része. Halálosan ismerős, egyben halálosan ironikus az egész.

Pintér Béla

De hányadán is állunk ezzel az iróniával? Színházi jelenünkben nagy valószínűséggel senki nem karikíroz olyan metsző pontossággal, mint Pintér. És mert az iróniának ez a pintéri formája éppenséggel abból fakad, hogy népét-nemzetét szereti, ámde nem csodálja, vagyis velünk magát is pellengérre állítja, miközben technikailag nem történik más, mint hogy egy az egyben hangzik el és jelenítődik meg az a sarkításig leegyszerűsített, ezáltal tipikussá cicomátlanított eszmeiség, amely mindennapjainkat alapvetően meghatározza. A Kaisers TV, Ungarn című előadásban ezúttal a nemzettudat, a hazaszeretet és a fogalomkörhöz tartozó minden egyéb, amit egyes társadalmi és politikai érdekcsoportok hajlamosak kisajátítani.

A produkció nagy leleménye, hogy ennek az „egy az egyben” mesélésnek az alapjául egy távoli, hazánk polgárai között – felteszem – egyformán a nemzeti hősiesség és áldozatvállalás alaptoposzaként megítélt eseményt választ. Nemzeti kataklizmát, amelyről mindenki tud (vagy tudni vél) valamit, annyit legalábbis mindenképpen, hogy mi, magyarok a jók vagyunk a történetben, ők, a császáriak pedig a rosszak. E sarkított alapállásból nem bonthatók ki bonyolult történelemfilozófiai elmélkedések, s ráadásul nem kell a nézői véleményt közös nevezőre hozni, zúghatnak a marsok és a Himnusz, dagadhat a nemzeti kebel. A szó szoros értelmében vett aktualizálás – akár csak olyan mértékben is, mint Pintérék neonáci tematikájú előadásában, a Szutyokban – nincsen; áthallások vannak, helyesebben lehetségesek: magán a nézőn múlik, mennyit képes vagy kíván dekódolni, kortárs viszonyaira vonatkoztatni a látottakból. Miközben persze ismerjük ezt a vad mezőt: ez a magyar Ugar.

Stefanovics Angéla, Szakonyi Györk és Szalontay Tünde. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu

A színészek szempontjából az előadás kulcsa a típusfigurák komolyan vétele: a karakterek akkor válnak ellenállhatatlanul humorossá, ha és amikor az alakítók teljes odaadással és empátiával játszanak. Csakhogy Friedenthal Zoltánnak például nincs mit, figurája nem jut sehonnan sehova, merő dramaturgiai funkció csupán. Élettelibb skicc Rohácsi úr, a forradalmat saját akaratán és tudtán kívül pénzelő mágnás, aki Klapka György módjára kis táblával hirdeti vállalkozását a televízióban – Quitt László vaksi téblábolásból épít fel egy előadásnyi színpadi (jelen)létet. Baráznayné Rotschild Elzának Szamosi Zsófia már-már túlvilági eleganciát, rendíthetetlen tartást kölcsönöz. Szakonyi Györk – román származású! – Marián Kornélja szemenszedett szélkakas, Thuróczy Szabolcs saját rangjának és méltóságának tudatában derűs ráérősséggel úszongó Kossuth Lajos. Petőfi Sándor élőképvibránc-elnök szerepében minden lehetséges poént bajusza hegyére tűzve, egzaltált és önérzetes figurát formálva lubickol Pintér Béla. Baráznay Amáliát Enyedi Éva játssza kislányos nekihevülésekkel, Szalontay Tünde kerek töméseivel és zárt dikciójával igen hiteles a valószínűleg árokszélről kikupálódott bemondóművésznő, Lágyvölgyi Dombor Panka szerepében. 

Véleményem szerint nagy hasznára válik az előadásnak, hogy új, Pintér Bélánál korábban nem látott színészek tűnnek fel a Kaisers TV, Ungarnban: először dolgozik a társulattal Stefanovics Angéla és Mucsi Zoltán. Előbbi adja a második számú bemondóművésznőt, Üregi Szidóniát, és Stefanovics láthatólag rendkívüli motiváltsággal formálja meg szerepét, számos olyan színt villantva meg, melyet korábbi alakításaiban egyáltalán nem láthattunk. Részegsége is hallatlanul méltóságteljes például, mint ahogyan mindenestül az Mucsi Zoltán Baráznay Ignácza. Mucsi minden árnyalatával együtt mutatja fel a fiktív szabadságharc-hős figurájának tragikomédiáját, a szikár, kevésbeszédű, a haza és saját érdeke között őrlődő mulatságos héroszt, ki végül jól dönt, a világ és vele a boldogság a miénk. S egy kacagó szél suhan el a nagy Ugar felett.

 

Vö. Csáki Judit: Előre: hátra