Van abban valami zavarba ejtő, ha valaki 2011 táján a a celeblét ürességéről készít egy művészfilmet – elvégre e téma körülbelül annyira tűnik filmtörténetileg agyonhallgatottnak, vérpezsdítően felforgatónak vagy intellektuálisan kecsegtetőnek, mint mondjuk az önmagát kereső városi értelmiségi revelatív falulátogatása.
Sofia Coppola ilyen rokonszenvesen idejétmúlt szellemű alkotó, aki láthatólag masszívan – és biográfiája tanúsága szerint személyes élmények miatt – vonzódik a stílusosan konfúz kulisszák között bolyongó sztársorsokhoz – legyen szó egy japán hotelben whisky-t nyalogatva búsongó reklámszínészről (Elveszett jelentés), a francia királyi udvarban henyélő tinédzserlányról (Marie Antoinette), vagy épp arról a tompa tekintetű álomgyári filmcelebről, aki a legújabb opuszt unatkozza végig. A Made in Hollywood a korábbi művekhez megannyi ponton kapcsolódó, s belőlük szervesen következő munka – ámde azoknál jócskán puritánabb formanyelven, és jóval kevésbé közönségbarát modorban mereng a jóléti ennui fölött.
 Jelenetek a filmből |
Szemben ugyanis az előzményekkel, Johhny Marco (Stephen Dorff) története már-már tüntetően tartózkodik mindennemű konfliktustól, izgalomgerjesztő fordulattól vagy drámai tetőponttól. A Made in Hollywood enervált hőse a Chateau Marmont nevezetes hollywoodi hoteljében lóg, cigizik vagy könnyen kínálkozó nőkkel kefélget, olykor sajtótájékoztatókra, fotózásokra megy, sztriptízt néz, vacsorát rendel, netán fekete Ferrarijában rója a napsugaras Los Angeles sivár utcáit. Bamba katatóniában közlekedik tehát életének üres díszletei között, és láthatólag már régóta elengedte a kormányt.
S voltaképp akkor sem változik nagyot az élete, mikor tizenegy éves lánya, Cleo (a karakteréhez és rendezőjéhez hasonlóképp reflektorfényben cseperedő Elle Fanning) gondozását darab időre magára kell vállalnia – hiszen bár innentől fogva láthatóan kettejük kapcsolatáról kezd szólni és valamiféle szembesülés felé kezd haladni a történet, a lusta, álmatag cselekményt továbbra is váltig banális események: bőséges étkezések, idétlen díjátadók vagy közös játékok szervezik.
 A képek forrása: PORT.hu |
A kiégett sztár izgalomszegény mindennapjait jócskán hosszadalmas snittekben mutatja Harris Savides precíz kamerája, ám e ridegen aprólékos és érdeklődően távolságtartó közelítésmód képtelen másnak mutatni tárgyát, mint amilyen: unalmasnak és banálisnak tehát. Bár olykor némely komikusabb mozzanat is feltűnik a szüzsében, a lassúdad tempó és az enervált, száraz hangfekvés sikerrel kioltja őket – némelyik vicc pedig (mint mikor Johnny egy meztelen női ölt falva-nyalva szenderül álomra) szimplán gyengének vagy keresettnek tetszik.
Miközben a kedvesen tanácstalan férfit testesítő Stephen Dorff és az apára vágyakozó lánykát formázó Elle Fanning fölöttébb természetes jelenléttel működik a vásznon, ráadásul csendes, hétköznapi együttlétüknek valóban akad néhány jelentéktelenségében is beszédes és meghitt momentuma, ám mindezeken túl nem sok könyvelhető Coppola filmjének javára, hiszen amikor e következetesen semmitmondó és alulfogalmazott moziban könnyek, vallomások és jelentésteli képek tűnnek fel a vásznon (lásd a maszkmesterek által kikészített, s bambán várakozó Johnny Marco jócskán túlhangsúlyozott képsorát vagy az ordítóan szimbolikus záróképet), az jobbára kínosan eltúlzott gesztusnak mutatkozik. Coppola régi vágású esztétikai csapdába sétált bele – a szürkét ugyanis a filmvásznon ritkán lehet szürkével ábrázolni, miként az ürességről és az unalomról sem feltétlenül az üres és unalmas filmek tudósítanak a leghűségesebben. A Made in Hollywood játékidejét azonban főként ez a két minőség uralja – szemben az európai modernizmus azon darabjaival, amelyek szellemében Sofia Coppola Hollywood díszes magányáról szólni igyekszik.