Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEGÁLL AZ IDŐ

Händel: Serse / Theater an der Wien
2011. nov. 2.
Meglehet, jobb is, hogy nem voltam jelen az Ensemble Matheus magyarországi bemutatkozásán, a 2009-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Tanult kollégáim, akik írtak erről a hangversenyről, különböző mértékben és vérmérséklettel ugyan, de egyhangúan azt vetették a két Haydn-szimfóniát előadó, és Susan Graham kísérő-zenekaraként is funkcionáló együttes, illetve vezetője és dirigense, Jean-Christophe Spinosi szemére, hogy tempóik, gesztusaik gyakran a nevetségességig túlzóak voltak, s ami még ennél is rosszabb: a zenészek tempó- vagy felkészületlenségi okokból sok mindent képtelenek voltak tisztességesen lejátszani. S bár mindenki látott előadásukban izgalmas, szuggesztív elemeket is, a kibontakozó kép külsőséges hatásokra építő együttest és egy kissé széllel bélelt vezető-egyéniséget ábrázolt. 

Malena Ernman
Malena Ernman

Mindezt azonban csak két és fél évvel utóbb olvastam el; időközben viszont magam is hallottam az együttest idén márciusban a Művészetek Palotájában, amikor Vivaldi Orlando furioso című operáját mutatták be hangversenyszerű előadásban (l. kritikánkat itta szerk). Megvallom, engem a zenekar és sajátos, leginkább talán az Il Giardino Armonicóéra emlékeztető stílusa, illetve – mindenekelőtt – az előadás intenzitása és a részletek rendkívül gondos és plasztikus megformálása azonnal meghódított. Rendkívül imponálónak tartottam továbbá, hogy jóllehet – mint talán a hallgatóság többségét – engem is elsősorban Philippe Jaroussky neve csábított el a koncertre, ő pedig betegség miatt nem jött el, amit végül is hallottam, az mindennek tetszett, csak olyan produkciónak nem, amelyből valami lényeges hiányzik. Az énekesek között Jaroussky nélkül is akadt két-három olyan nagyszerű egyéniség – mindenekelőtt a fenomenális Sonia Prina vagy Verónica Cangemi –, akik magával ragadóvá tudták tenni az előadást. Azonnal el is határoztam, hogy megnézem az idén őszre a bécsi Theater an der Wienbe hirdetett, ezúttal szcenírozott produkciójukat, Händel Serséjét.

Ugyanakkor érzékeltem azt, hogy az együttesnek és vezetőjének a megítélése külföldön is ellentmondásos. Egy európai régi zenei szervezetben betöltött tisztsége révén „képben levő”, ráadásul Franciaországban élő kollégám azzal az információval szolgált, hogy neki ugyan személyesen ez a francia barokk zenekar a kedvence, ám hazájukban sokan kissé komolytalannak, afféle garabonciásoknak tartják őket. Máshonnan meg azt a maliciózus véleményt hallottam, hogy az Ensemble Matheusnak voltaképpen nincs is tagsága, olyan nagy a fluktuáció a különböző produkciók között – s nem vitás: ez eléggé elgondolkoztató, ha egy Giardino, egy XVIII. század zenekara összetételének kvázi-állandóságára gondolunk. S hogy ez a kifogás nem lehet alaptalan, az is valószínűsíti, hogy a pesti Orlando furioso-előadás hét énekes szereplője közül csupán egyetlen – éppen Cangemi – volt azonos a 2004-ben készített lemezfelvétel közreműködőivel. 

Ezekkel az aggályokkal azonban hasonló súlyú pozitívumok állnak szemben, vagyis azt semmiképp sem gondolhatjuk Spinosiékról, hogy a langyosak közé tartoznak, akiket kiköp az Úristen. A mérleg végleges megvonása előtt azonban ideje, hogy a lényegre térjek.

Kucerova és Mehta
Adriana Kučerová és Bejun Mehta

A bécsi Serse az Ensemble Matheusra és Jean-Christophe Spinosira épülő második operaprodukció a Theater an der Wienben. A Vivaldi-specialistának mondott – és akként kissé be is skatulyázott – művészek 2008-ban a Varázsfuvola előadásával debütáltak Bécsben. Most tehát a XVIII. század újabb nagy operaszerzőjébe „kóstoltak bele” (negyedikként, tavasszal – változnak az idők! – Haydn következik). A választást több tényező indokolhatta: a Serse modern kori népszerűsége (játszottságát csak a Giulio Cesaréé múlja fölül), az, hogy benne hangzik fel Händel egyik legfenségesebb áriája, no meg a komoly témának a komikus alakokkal és szituációkkal való, a komponálás idején épp nem comme-il-faut-nak számító, és a kortárs kritikusok által élesen bírált ötvözése. Mindezek közönségbarát szempontok, s mint ilyenek, bele is illenek az együttes kritikusainak fő gondolatmenetébe. Magam azonban úgy látom, hogy Spinosiéktól távol áll a kicsinyes haszon-kalkulálgatás: most másodszor volt ugyanis az a nagyon határozott benyomásom, hogy ami hatásvadászatnak tűnhet föl egy kevésbé sikerült hangversenyen, netán egy olyan stílusban, amely még terra incognita a számukra, az nem más, mint megalkuvás-nélküliségük megnyilvánulása, önmagukkal szemben is kíméletlen igényességükből következő átmeneti gyengeség. Másként nemigen tudom magyarázni azt az október 16-i bécsi bemutató előadásból sugárzó ethoszt, hogy a zene minden pillanata – a darabban elfoglalt pozíció, a zenei karakterek és a színpadi szituáció gondos figyelembevételével – „ki van találva”, és az elképzelés maximális igényességgel és nem lankadó koncentrációval meg is van valósítva. Spinosiról úgy gondolom, hogy kivételes képessége van a zenei és drámai feszültségek és oldások erőteljes megjelenítésére, ha tetszik, maradéktalan kiélésére, s ennek fő eszköze az idővel való mesteri bánásmód, az a képesség, hogy a végsőkig fokozza a várakozást, és a feloldás csak az elképzelhető legutolsó pillanatban következzék be, ennek megfelelően hatványozott erejű katarzist kiváltva. 2009-es kritikusaival ellentétben – persze egy egészen másfajta zenei stílus kontextusában – én úgy látom, hogy a korzikai hegedűs ízlése tévedhetetlenül pontos, és szünet, hangsúly, agogikus megváratás vagy lassítás, tehát az idővel való halálosan komoly játék pontosan úgy zajlik le, ahogyan legszebb várakozásaink diktálnák. 

Tapasztalataim szerint az opera rendezése pontosan ugyanezt érte el a maga eszközeivel. A bécsi előadást az az Adrian Noble rendezte, aki a Royal Shakespeare Company-nek hosszú ideig rendezője, a kilencvenes években pedig művészeti vezetője volt, s az utóbbi időben a Wiener Staatsopert is megjárta. (Díszlet- és jelmeztervezője a német Tobias Hoheisel, fővilágosítója az angol Alan Burrett volt.) A rendezés zárójelbe tette a korabeliség vagy modernség dilemmáját: a színpad, a gesztika semmiképp sem volt korhű, ám feltűnően mellőzte az oly divatos aktualizálásokat is; nem annyira szimbólumokat igyekezett a vizuális megjelenítésbe gyömöszölni, mint inkább a zene, az érzelmek és a konfliktusok tempóját, ritmusát, lélegzését tette érzékletessé vizuális eszközökkel. A színpad roppant egyszerűen festett, s nem is egyértelmű: úgy tekinthetjük-e, hogy az egész előadás egyetlen díszletben zajlott, egyetlen színt alkotott, vagy ellenkezőleg: a színek-díszletek egymásba folyó, szokatlan gazdagságáról kell-e beszélnünk. Akárhogyan is: a modern forgószínpadon egy kert épült, részleteiben naturalisztikusan, zöldellő lombos fákkal, fenyőkkel, az opera kezdetén úgyszólván szereplő személyként kezelt platánfával, harsogóan zöld pázsittal az egyik oldalon, csupasz téli fákkal, kopár erdei talajjal a másikon. Ezt a kör alakú kert-szigetet magas körfal veszi körül szorosan, amely azonban – szimmetrikusan – vissza tud gördülni saját vonala mentén, a kertbe résnyi vagy akár teljes szélességű belátást nyújtva a nézőnek; a szereplők azután az álló vagy forgó kertben, a színpad előterében vagy éppen a fal bezáruló résének fogságában élnek, mozognak, énekelnek.

A lényeg azonban a díszlettel és a rendezéssel kapcsolatban is ugyanaz, mint a zenei megvalósításban: a mozgások érzékeny, hajlékony és expresszív időzítése, a pillanatok adott esetben hallatlanul intenzív megélése, úgyszólván végtelenbe történő kimerevítése.

Adriana Kucerová és Malena Ernman
Adriana Kučerová és Malena Ernman

Ilyen kimerevített pillanatként hatott voltaképpen az egész szünet, amelyet a második felvonás közepén tartottak, a szerelmi bánattól lesújtott végkép reményét vesztő Arsamene hallatlanul finom és szomorú f-moll áriája – Quella che tutta fè – után. A látszólagos véget a körfal lassú és kíméletlen, a zenei folyamattal tökéletes és érzékeny összhangban történő összezárulása pecsételi meg, s ad a pillanatnak a végtelenbe merevülő távlatot. Elsőrangú zenei elképzelés és vizuális megvalósítás persze a legnagyobb összhang megléte esetén is csak akkor ér el tökéletes hatást, ha az énekes is a lehető legjobb. Ebben az esetben ez is teljesült, mert a saját testvére, Xerxész által kétségbeesésbe űzött hősszerelmes szerepét az előadás talán legjobbja, a szoprán-falzettista Bejun Mehta játszotta, aki nem más, mint Eötvös Péter Három nővér-operájának eredeti Másája. Hangjának erőteljes fénye, magabiztos technikája és lehengerlő virtuozitása mellett is – szerepét Händel női szopránra bízta! – elsősorban széles kifejezési skálája, játékának, karakter- és emberábrázolásának hitelessége vált az előadás egyik nagy erényévé. 

De csak az egyik erényévé. Feltétlenül vele egy sorban kell említenem a másik – más értelemben vett – nadrágszereplőt, a Xerxész eltaszított szerelmesét, az utolsó pillanatig férfiruhában (kivételképpen: mai frakkban) mutatkozó Amastrét alakító Luciana Mancinit, akinek tömör és ragyogó tüzű mezzója kimagaslott a kitűnő hangok közül is, és akinek szerelmi elszántsága oly hiteles, oly kemény és nőies volt egyben. Rögtön melléjük kívánkozik a címszereplőt éneklő svéd mezzoszoprán, Malena Ernman, aki hangilag egy fél árnyalattal halványabb vagy inkább puhább volt az imént említetteknél, s az első percekben még valamelyest fölé is intonált. Az opera első áriája, a platánnak énekelt Ombra mai fù ezzel együtt áradóan szépséges volt, az egész nagy szerepet – az opera egyetlen eredeti kasztrált-szerepét – pedig nagyszabásúan és árnyaltan keltette életre, Xerxész férfias és mégis szerelmének kiszolgáltatott volt, kíméletlen és parancsoláshoz szokott uralkodó, aki mégis megőrzi emberi arculatát, és végül méltónak bizonyul a rokonszenvünkre. Az alap-szereplők közül a Xerxész által megszerezni kívánt, de végül valódi szerelmét elnyerő Romilda passzívabb, lírai, viszont némi humorral fűszerezett szopránszerepét Adriana játszotta karakterben kitűnően és rendkívül kulturáltan, ha nem is ugyanazzal az ellenállhatatlan erővel, mint főszereplő-társai. Egészen kitűnő volt viszont ragadozó-nőintrikusként Danielle de Niese Atalanta szerepében. Az egész, figyelemreméltóan kiegyenlített színvonalú énekes-együttesből csupán az egyik basszus, Anton Scharinger teljesített egyértelműen halványabban Ariodate apa-alakjának megformálójaként. A buffo-basszus, Andreas Wolf (Elviro) viszont megint csak telitalálat volt. Végül, de nem utolsó sorban pedig a kitünő Arnold Scoenberg-kórus kifogástalan teljesítményéről kell dicsérőleg megemlékeznünk.

Danielle De Niese és
Danielle de Niese és Andreas Wolf (A képek forrása: Theater an der Wien)

Az előadást akkor jellemzem legpontosabban, ha leírom: sohasem hallottam még Händel-operát ennyire operaként működni, ennyire egyenes vonalú drámai folyamatot létrehozni. Egy operarendező számára minden bizonnyal hatalmas előny pár évtizedes Shakespeare-rendezési gyakorlat. A zenekar tagjai különlegesen összeszokottan, fegyelmezetten, s a sokkal inkább gondos kidolgozottsággal, mint hajszoltan vezénylő Spinosival remek zenei szinkronitásban, fölényes biztonsággal játszottak. Talán még kürtgikszert sem produkáltak több mint három óra alatt. Felice Venanzoni (csembaló) és Mauricio Buraglia (teorba) continuo-játéka pedig a kifejezőerő és temperamentum, másfelől meg a kifinomult érzékenység iskolapéldáját mutatta be. 

A bemutatót hosszas, tomboló ünnepléssel fogadta a közönség, mindazonáltal hozzáértésről és ízlésről tanúságot téve a tapsok hőfokának differenciált személyre szabásával. Mindent összevéve: én nagy jövőt jósolok a Spinosi-féle operajátszásnak. Amíg egy Jaroussky, egy Bartoli vagy épp egy Mehta áll rendelkezésükre, amíg egy olyan, teljesen a jegybevételből élő vállalkozás, mint a Théâtre des Champs-Élysées operasorozata, újra meg újra felkéri őket – no és amíg ilyen igényesek a rendezés tekintetében, addig nem féltem őket. No meg magunkat, a közönséget sem.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek