Éppen ezért talán a szokásosnál is nagyobb várakozással foglaltunk helyet Maday Tímea Kinga bemutatóján, amit tavaszi Fringe-díjas koreográfiájának jutalmaként az őszi fesztiválra készíthetett. Várakozásunkat tovább fokozta, hogy az itt-ott fehér drapériacsíkokkal tagolt szabályos négyzet alakú tánctér a Gödör óriási betonbunkerének közepére került, hívogató távlatokkal, szinte provokálva a koreográfust a bátor, játékos térkezelésre. 

Még szállingózik a közönség, amikor az egyik táncos, Lőrinc Katalin kényelmesen körbesétálja a színpadot, majd eltűnik a háttérben. Ha nem tudnánk, hogy Lőrinc fellépő, csellengő nézőnek hihetnénk (színlap hiányában van is rá sansz), s bár játszó voltára nyomban az előadás kezdetén fény derül, korai terepszemléje csak a darabból visszatekintve világosodik meg. 

A koreográfia ártatlan, lehelletvékony meseszerű kerete és sugallatai alapján leginkább a tavasz allegorikus alakja ő, akinek várakozó, az utolsó etapig passzív, szikárságba burkolódzó jelenléte előtt absztrakt táncképekben tárgyiasuló mozgalmas „téltemetés” zajlik. És aki első megjelenésekor még csupán terepszemlét tart, mely nemcsak a táncszőnyeg fehérsége miatt kelti „hófödte rónaság” illúzióját, hanem valóságosan is: apró, fehér, habkönnyű zúzalék borítja a padlót, kavarog a táncoló testek körül és hull alá az égből. Lőrinc rezzenéstelen arccal láttamozza, hogy mindaz, ami a szeme elé tárul, nemsokára az ő birodalma lesz. 

Hozzá hasonlóan mélységből érkezik a többi táncos is (Maday Tímea Kinga, Rónai Attila, Szőllősi Krisztina, Horváth Adrienn, Fülöp László, Hámor József); nem egyszerre, hanem megadott időközönként, arányosan felosztva egymás közt a hozzávetőlegesen egyórás koreográfia többségében szólókra fókuszáló perceit. A táncnak nincs elbeszélő szerepe, jobbára a hangulatok, érzetek közvetítésétől is tartózkodik. Aki végzett a szólójával, szimbolikusan hátrébb lép. Vagy a színpad széli világosban köröz, vagy a „pályán kívüli” környezetbe olvad, vagy egy-egy jellegzetes mozgásmintát őröl a centrumból visszahúzódva. Ezzel nagyjából ki is merülnek a színpadon kívüli térjátékra vonatkozó kísérletek, ahogy a tér körülülhetősége sem jár feltétlenül újszerű megoldásokkal, sőt inkább túlságosan is a centrum felé tolja és köz(ép)pontosítja a koreográfiát.

Lőrinc végig egy hintán ül, elegáns, klasszikus vonalú, apró virágmintás fehér ruhában, s türelmesen vár a sor(s)ára. Egészen addig, amíg a nyitó „olvad a jégcsap, csepereg a víz” háttérzaj a főtéma hangulatos arab zenei mixtúráján át (Anouar Brahem) az utolsó percekben tavaszhírnök madárcsicsergésbe nem fordul. Ekkor kezd csak táncolni, míg a többiek, a „téltemetők” hatfős kara, kényelmes pózokban elheveredve a földön, kikerekedett szemekkel figyelik minden mozdulatát.

A valóságosnál leírva feltehetően naivabbnak ható, de ténylegesen ilyen soványka „librettót” a koreográfus szinte kizárólag a díszlettel és a – Hámor Józsefet maga mögött sejtető Gangaray Dance Music által jegyzett – hangkulisszával játszatja el. Ám a körítés és az általa táplált hangulat még így is erőteljesebben befolyásolja az előadás képét, mint a voltaképpeni koreográfusi akarat. A szólóknak épp az az oldala szenved kárt, ami az erényük lehetne: az eredetiség. Ezzel pedig lényegében el is billen a mérleg nyelve a banalitás felé. 

A társulat azonban egyénileg és csapatként is rendben van: Maday és Hámor köztudottan jó táncosok, Horváth Adrienn biztos pont, Fülöp Lászlót elnéztem volna hosszabban is, Rónai Attilát és Szőllősi Krisztinát a fiatalságuk vitte, Lőrinc Katalint a tapasztalat. Az ember egyébként azt gondolná, hogyha valakit egész előadás alatt a színpadon tartanak (szinte) mozdulatlanul, végezetül pedig bedobják mint adu ászt, akkor azzal a koreográfusnak igencsak határozott szándéka van. Lőrinc önhibáján kívül azonban úgy jár, hogy fellépése nyomán nem is olyan könnyű a madárcsicsergés mellé rügyfakadást és langyos tavaszi szellőt vizionálni. 

A képek forrása: Budapesti Fesztiválközpont (A képek az előadás próbáján készültek)

És akkor van még itt egy apró szakmai furcsaság. A popdíva Beyoncén számon kérték a minap, hogy Countdown című videoklipjében a belga koreográfustól, Anne Teresa de Keersmaekertől plagizált, amit nagyon letagadni sem lehetett, mert maga a klip társrendezője dicsekedett vele korábban, hogy modern tánckoreográfiákat használtak fel „referenciaanyagként”. Érdekes módon de Keersmaeker Maday koreográfiájával is kapcsolatba hozható. Az előadásban található két karakteres mozdulatsor közül az egyik, mely akaratlanul is bevésődik a néző emlékezetébe, mivel a táncosok folyamatosan ismételgetik, kísértetiesen hasonlít a belga koreográfus nyújtott karral, finom ellépésekkel és tengely körüli forgásokkal strukturált, szinte védjegyszerű szekvenciáira, amelynek különböző változatai a Rosas danst Rosastól a Steve Reich komponálta minimalista Piano phase dance-ig több darabban is felbukkannak. Maday 2002 és 2006 között a de Keersmaeker által irányított, brüsszeli székhelyű nemzetközi táncművészeti stúdióban, a P.A.R.T.S.-ban tanult, így testközelből ismerheti a koreográfusnő munkásságát és alkotómódszerét. Ezért is furcsa, hogy nem figyel az áthallásokra, a koreográfia jellegéből ugyanis nem következik, hogy szándékosan dolgozott volna idézetekkel. Ám a dolog még ennél is bonyolultabb, mivel ugyanez a két mozdulatsor megjárta már a Közép-Európa Táncszínház terminálosaival szeptemberben bemutatott Lazán, feszesen című darabot is, ahol a cím pontosan a hivatkozott mozgásszakaszok vizuális kontrasztjára utalt. Vándormotívum? Nem. Inkább vándorszekvencia! Lehet, hogy ez szőrszálhasogatás, de mit tegyen az ember, ha a darabban keresve sem talál más hasonlóan kimunkált, karakteres részletet.