Nagyobbrészt fiatal osztrák és magyar zenészekből Musica Vivax Wien elnevezéssel létrehozott ugyanis egy együttest, s ez a csapat október 9-én mutatkozott be Budapesten. A helyi gyülekezet gyanútlan tagjai meglepődhettek azon, hogy egy természetesen ingyenes, vasárnapi zenés áhítatra a Magyar Rádió teljes fegyverzetben kivonult – ők azonban nyilván tudhattak már valamit.
A koncert – a mi szempontunkból hadd nevezzük így – műsorán három Bach-kantáta szerepelt, a szerényebb előadói apparátust igénylők közül. A zenekarban – a nem mindenben játszó fúvós szólistákkal együtt – tizenhét zenész lépett fel, ehhez járult a négy énekes szólista: Kertesi Ingrid, Hermine Haselböck, Megyesi Zoltán és Bretz Gábor.
 Bán István |
A nyitó darabban, a BWV 132-es Bereitet die Wege, bereitet die Bahn! kantátában a négy szólista gondosan kiegyensúlyozott szerepet játszik: mindegyiküknek jut legalább egy arioso vagy ária. A hit tisztaságának és mélységének útjait fürkésző szöveg nem adott módot olyan hőfokú személyes megnyilvánulásokra, mint a másik két kantáta, viszont ideálisnak bizonyult a karmester, a zenekar és a szólisták méltó bemutatkozásához.
A nyitó szopránáriában Kertesi Ingrid (akinek a műsor további részében már nem jutott szólófeladat, csupán a korálokban szerepelt) szépen, gördülékenyen, bár talán a megszokottnál kevésbé felszabadultan és kitárulkozóan énekelt. A következő tenor-recitativóban és ariosóban Megyesi Zoltán remekelt, mind hangilag, mind pedig az ariosóban, a kalandosan mozgékony basszus szólam érzékenyen, sőt játékosan reagáló partnereként. Az ágáló, indulatos basszusáriában Bretz Gábor hatalmas, érces, ám végsőkig csiszolt és kulturált hangjával egy ideig szétfeszíteni látszott az addigi hangzáskép kereteit, ám hallatlanul biztosan formált és „sűrű” éneklése az első pillanattól magával ragadónak bizonyult. Az egyensúly megbillenése talán az obligát gordonkaszólót játszó Herwig Tachezi ugyancsak csiszolt, ám hangilag kissé fénytelen játékán múlott elsősorban; azt azonban már itt felismerhettük, hogy a teljes continuo-együttes (Tachezin kívül Kővári Péter – orgona, Hermann Eisterer – nagybőgő és Sebella Katalin – fagott) egészen remek összhangban és szinkronban, párját ritkító intenzitással látja el feladatát.
Az általam eddig nem ismert Hermine Haselböck nagyszerűen adta elő az obligát hegedűs altáriát, illetve az azt bevezető recitativót; ritkán hallhatunk ilyen sötétítés, mélyítés nélküli, természetes szépségű alt hangot – és ez csak az alapja volt nagy átütőerővel rendelkező, egyszersmind precíz és szövegközpontú éneklésének. (A hangversenymester, Christian Eisenberger hegedűszólója egy fokkal kevésbé volt szuggesztív.) A zárókorálban a négy énekhang, egymás szépségét erősítve, csodálatos harmóniában olvadt össze. A zenekar összhatása már ebben a darabban is igen kedvező volt, magas perfekciós fokon és rendkívül tudatosan, mégis élő módon és kifejezően játszottak; Bán István vezénylése igen gondos és lényegre törő volt, s nélkülözött bármiféle külsődlegességet vagy fölösleges elemet.
 Bretz Gábor |
A csodálatos BWV 82-es basszus-szólókantátában – Ich habe genug – azután a hangverseny elkezdett fölülemelkedni önmagán. A halálnak örömünnepként való művészi megjelenítésére, amellyel ez a mű szolgál, ilyen megrázó erővel talán csak Heinrich Schütz volt képes a zenében; nagy előadóművészt kíván, ám ha ilyen áll rendelkezésre, nem tévesztheti el hatását. Vagy harminc évvel ezelőtt az erről az oldaláról kevésbé ismert Melis György tolmácsolásában volt szerencsém közelről figyelni az 56-os kantátának (Ich will den Kreuzstab gerne tragen), a 82-es párdarabjának egy sírnivalóan szép előadását. Bretz Gábor teljesítménye élénken idézte fel bennem annak a régi rádióhangversenynek az emlékét, és ennek fényében határozottan nevezem nagy előadóművésznek őt is. A hang feltartóztathatatlan, szépséges, ám transzcendenciával telített áradása már a földöntúli oboaszólóval kezdődő címadó áriában hatalmába kerítette a hallgatót, s miközben a recitativóban az énekes makulátlan német kiejtésével és deklamációjával is impresszionált minket, a középső, Schlummert ein ária újfajta varázslatot hozott: a gyengédség és a lélek minden porcikáját átható öröm úgyszólván felülemelkedett az időn, és úgy éreztük, a zene akár az örökkévalóságig ringatni fog minket. A záró ária jubilációja ezt követően mégsem hatott formálisnak: ez másfajta, úgyszólván táncba oltott, de ugyancsak földöntúli hatású eksztázist hozott, amelyben a rugalmas energiát szolgáltató basszus, azon belül is elsősorban a bőgő és a fagott sziklaszilárd bázisa is főszerepet játszott.
A remek egyensúlyérzékkel szerkesztett hangverseny utolsó számaként a BWV 90-es kantáta – Es reichet euch ein schrecklich Ende – hangzott fel. Az előző kettővel ellentétben itt a bűn és bűnhődés dinamikáján alapul minden – innen a kissé ijesztő cím is. A drámai darab mégis a remény jegyében ér véget, s ezen a hatalmas úton valóban végigvezette a hallgatóságot Bán István, zenészeivel és énekeseivel együtt. Mindazonáltal ez a leglakonikusabb kantáta a három közül: a secco recitativók mellett mindössze két áriából és a zárókorálból áll. A poklot idéző, lángolóan szenvedélyes nyitó tenoráriában Megyesi Zoltán remekelt, éneklése szuggesztíven és festőien szárnyalt mélység és magasság között, a maga erőteljességében jelenítve meg ezt a „Sturm und Drang”-os bachi hangot.
Az alt-recitativót követő basszusária az utolsó ítéletre volt „hangszerelve”, s így főszerep jutott benne a bevezetőben már megszólaló szólótrombitának. A bachi mérce szerint is különlegesen virtuóz és kifejező szólamot Winkler Balázs játszotta lehengerlően és ráadásul olvadékony hangon; de a zenekarral és az ebben az áriában is csodálatosan, sőt látomásos erővel éneklő Bretz Gáborral a legfegyelmezettebb összhangban. Bán nagyszerű dramaturgiával (és még mindig a legteljesebb ökonómiával) építette fel a kantáta dramaturgiáját, s a mű a legnagyobb természetességgel és emelkedettséggel érkezett el a bizalommal áthatott könyörgésig a zárókorálban; ahol az utolsó előtti pillanat emocionálisan fűtött álzárlata mintha az egész koncertet összefoglaló mozdulat lett volna a végső feloldás előtt.