Gergye Krisztián mindig is előszeretettet merített a képzőművészetből, számos korábbi produkciójának vizuális világa neves festőkre, híres képekre reflektál: a mozgás- és képzőművészet határait feszegetve felidéz egy-egy festményt vagy művészi világképet, és saját elképzelései szerint megelevenítve teszi problémafelvetésének alapjául. Ezért aztán társulata számára igazán testhez álló a megismételhetetlen és egyszeri produkció, a finisszázs műfaja, melyet jelen esetben a Szépművészeti Múzeum A Nyolcak című kiállításának záróakkordjaként mutattak be. Egyszeri és megismételhetetlen, ugyanakkor egy nagyobb, monumentális vállalkozás epizódja: annak a Trilógia Maratonnak a harmadik stációja, melynek első két performanszát nyáron láthatta a közönség: Kőszegen a Passio reversiblét, majd Pannonhalmán az Áldozatot.
A néhány közös kiállítás erejéig egy csoportba tömörülő Nyolcak – a francia modernek, Cézanne, Matisse alkotásain és a fauve-on inspirálódó, majd kubista, expresszionista hatásokat is felmutató modern csoport, mely holdudvarával egy rövid időre a hazai művészeti élet bázisát jelentette – művészetének színes és sokoldalú keresztmetszete volt a maga nemében hiánypótló kiállítás (melyről kritikánk itt olvasható – a szerk.). A viktimológia performansz műfaját megjelölő Gergye-finisszázs azonban nem csupán a kiállítás képeit idézi fel. Miközben megelevenednek a képek motívumai, a festmények sugallta hangulatok és érzetek, különös összefoglalót kapunk Gergye saját pályájáról is. A kiállításon látható kétszáz műalkotás a performansz szemszögéből most az egészet jelképezi, azt a művészetet és vele együtt azt a kulturális közeget, mely a jelen társadalmi viszonyok között perifériára került, és meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben, sőt végveszélyben van. Olyannyira, hogy Gergye szerint a megoldás (netalán kiút?) csak egy lehet: ha kalapács alá, árverezésre küld mindent, vagyis kiárusítja a Nyolcak munkáit és velük együtt saját magát is. Hátha kell valakinek.
 Szalontay Tünde, Bakos Éva, Lőrinc Katalin és Virág Melinda |
A produkció erős felütéssel indul: Ágens a Kékszakállú herceg várából ismerős prológust, a Regös éneket énekli, a bevezetés a múzeumi térben színházi szituációt teremt („Hol a színpad: kint-e vagy bent”), és egyúttal rögtön tágabb kontextusba helyezi a kiállítást és a képeket. Az előadás kulcsszereplői a teremőrnők – régimódi kosztümökben, ízléstelen zoknijaikkal, mintha a nyolcvanas évekből léptek volna ki -, túlzásosan valószerűtlen, mégis nagyon ismerős figurák. A festmények mellett a lassan konzerválódó teremőrnők jelentik egy múzeum (vagy ha úgy tetszik: mauzóleum) állandóságát. A kultúra őrzői, a műbefogadás társbérlői, akik bőszen ügyelnek, bírálnak, intenek, utasítanak és irányítanak.
Gergye iróniája, hogy a hatalom e letéteményesei egy gyors átöltözéssel egészen másfajta hatalmi pozícióba kerülnek: múzsákká változnak. Más kérdés, hogy az egyszeri művész ez utóbbiaknak is legalább annyira ki van szolgáltatva, mint a teremőrnőknek. Gergye alakjában az alkotó és a főhős (vagy alkotás), művész és művészet ötvöződik. Figurája valószerűtlen, szögletes testtartásokkal, arctalanságával Kernstock Károly Fának támaszkodó fiú című képét idézi, egy másik jelenetben pedig a Hajnali lovas juthat róla eszünkbe. A háttérben különös ravatal: egy hosszú asztalon csendéletek klasszikus tárgyai sorakoznak, csak épp gyászba öltöztetve, feketére festve, az asztal oldalán a festők arcképei láthatóak. Egy projektor pedig a kiállítás képeinek diáit vetíti a térbe, e fekete tárgyakat apró pillanatokra kiszínezve, a szereplőket plasztikussá és sejtelmessé téve. Mintha életre kelnének a festmények.
 Jelenetkép, jobbra: Gergye Krisztián. Fotó: Kővágó Nagy Imre (A képek forrása: Gergye Krisztián Társulata) |
Mi más zene is szólhatna mindehhez, mint Bartók és Sosztakovics. Az előbbi a képek születésének korszakát idézi fel (a Nyolcak köré csoportosultak költők, írók, a Nyugat első nemzedéke, és természetesen zeneszerzők, Bartók is), a másik pedig Gergye korábbi munkáiból lehet ismerős. A teremőrnők okoskodnak, a múzsák a művész körül forgolódnak, élő képpé rendeződnek, perdülnek, fordulnak, szerveznek, irányítanak. Körülzsongják a művészt, aki végtelenül magányosnak tűnik a nagy forgatagban. Aztán, mint egy kiállítási tárgyat – nehogy bárki hozzáérhessen vagy megtapogassa –, körbeveszik nemzetiszín szalaggal, áruba bocsátják, mint a cirkuszi majmot, aki jó pénzért még táncolni is tud.
A látvány vonzó, de nem csak látvány van – sűrű előadás a Csendélet zajjal, mely rendkívül sokféle asszociációt indíthat el a kiállítás világán innen és túl, a terem méreteinek köszönhetően pedig kifejezetten ünnepélyes keretet kap. Az óriási tér okozza ugyanakkor az előadás legnagyobb nehézségét is: a színházi terektől idegen, szokatlan akusztikával valószínűleg nem számoltak a technikusok. Amelyik mikrofon működik, az visszhangzik is, olyannyira, hogy csak találgatni lehet, hogy a színésznők mit mondanak. Az ügyesebbek a visszhanggal dacolva is érthetőek próbálnak maradni, mások feladják, a néző pedig elveszik a visszhangerdőben. A csendéletek mellett tényleg csak a zaj marad. Halljuk a szöveget, de nem értjük, mit mondanak, és nem tudjuk, hogy ami elhangzik, az mennyire fontos és mi a köze a látottakhoz. Ettől a hiányérzettől pedig nem lehet szabadulni. A néhány elkapott mondat alapján ugyancsak sokrétű, gazdag szöveg szólhat a háttérben: monológ, párbeszéd, narráció, mely reflektál a látványra, értelmez, kifejt és hozzáfűz.
Az előadás hosszú megszólítással zárul: Ágens tolmácsolásában az alkotók mindenkihez szólni szeretnének, még a megszólíthatatlanok is megszólíttatnak. Felszólítanak bennünket a befejezéshez, de nem köszönnek el. Eldönthetjük, hogy ez most újjászületés vagy leszámolás, kezdet vagy vég. Az előadás lezárja a kiállítást, a művész összegzi művészi pályafutását. Mindez ugyanebben a formában soha nem történhet meg többé, az előadás mégis egy nagyobb egész része. Azért mégsincs mindennek vége, a trilógia folytatódik. Hadd legyünk ennyire optimisták.