Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KOCKÁZAT NÉLKÜL

Jürgen Hofmann–Lengyel Menyhért: Lenni vagy nem lenni / Vígszínház
2011. okt. 20.
A hatodik előadást láttam. Biztos ízlésű, szinte egyetlen premierről sem hiányzó barátaim derűsen bocsátottak útnak: kétórányi felhőtlen szórakozásban lesz részem. Percre pontosan két óra múlva azzal jöttem ki a színházból: legalább egy tenyérnyi felhőcske lett volna! TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Hegyi Barbara és Gyuriska János
Hegyi Barbara és Gyuriska János
Lengyel Menyhért vígjátéka felleges időt idéz: a II. világháború lengyelországi előestéjét. Egy csapat színész, aki a maga módján már ekkor, egyöntetűen – a Gestapóról szóló darabjuk gúnyos áthallásaival is – tiltakozna a küszöbön álló német megszállás ellen, váratlanul az igazi történelem kellős közepébe kerül. Szerepcserék, beöltözések, álruhás komédiázás az SS markában, Londonból érkezett hazafi repülőhadnagy rejtegetése: a társulat erősen fenyegetett üzemszerű működése és az élesre töltött varsói napok egymásba keverednek, az ellenállási gócok legfontosabb személyeinek listáját tartalmazó névsor meg-, azaz visszaszerzése, így a hálózat fennmaradása érdekében. Közben e szorongatott, egyszerre művészi és civil létezés néhányuk magánéletébe is beleszól.
A darab eredetileg filmforgatókönyvnek készült (1942), később is megfilmesítették (1983). A Szántó Judit által szellemesen fordított szöveget Lengyel textusa alapján Jürgen Hoffmann jegyzi, ám a vígszínházi változat – a rendező, Marton László és a két dramaturg, Radnóti Zsuzsa és Deres Péter munkája – valamennyi említett előzménytől eltér. Az anyaggal nincs is semmi baj. Az ős-vígjátéki matériák egyike, variáció a „színház a színházban” elnevezésű dupla, sőt tripla fenekű helyzetre, „az okos jó győz az ostoba rossz felett” morális illúziójára. A vígszínházi bemutató a színészek nagyobb része számára kihívást, feladatot nem jelentő rendezői felfogáson csúszik el. Nem a semmibe: az ürességbe. A felhőtlenségbe.
Akiknek a cselekménybonyolódás szolgálatán kívül leheletnyi jellemrajzra nyílik lehetősége, azok sem dúskálnak az érdemi szituációkban. Lukács Sándor (Józef Tura) a szintén repertoáron levő Molnár Ferenc-klasszikus, a Játék a kastélyban Almádyjához kissé hasonló hiú idősödő főszínész karaktert kapott, akinek művészi dölyfe azonban itt csupán saját kiválóságának kritikátlanul fürdőző ismételgetésében nyilvánul meg, holott ő tényleg kiváló, mint azt vészhelyzetben emberileg, erkölcsileg és aktorként is bizonyítja. Lukács játékintelligenciája kihozza a szerepből, amit lehet, de a Lenni vagy nem lenni címet kölcsönző Hamlet-monológban sem jut a szimultán helyzet révén ígérkező, szokatlanabb vagy fricskásabb szöveg- és játékhangsúlyokhoz, magánemberi felszarvazottságát pedig az egyéniségéhez és (tagadhatatlanul kissé rongyolódott) érzelmeihez nem passzoló kedélyes nemtörődömséggel nyugtázza. Hogy az ugyancsak sikeréhes középkorú neje szerepét egy lady problémátlanságával gombolyító Hegyi Barbara Mariája mit eszik Molnár Áron seszínű, ugrabugra Andrzej Stasnik repülőhadnagyán, az rejtély, pedig kettejük hirtelen viszonya parázsló: az asszony, mint mondja, távollétében „még a férjével sem” csalta meg a rajongó fiút.
Fesztbaum Béla
Fesztbaum Béla. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
Lóg a kicsinyre hagyott-fogyott szerep a darabbeli színigazgató-színész Vallai Péteren (Dobosh), a három színészen – Kerekes József (Kasparek), Dengyel Iván (Grynberg), Rétfalvi Tamás e. h. (Rawitsch) – és Hullan Zsuzsa (Anna) öltöztetőnőjén is. Tesznek-vesznek, korrekten ténykednek, egy-egy pillanatra beállnak a reflektorfénybe – vagy a Bagossy Levente tervezte, próbahangulatot, átmenetiséget kifejező színházdíszlet kulisszás, léces-vásznas-jelzéses fülkéibe –, ám a komédiai áramnak nem alakító részesei, ahogy a további mellékszereplők még kevésbé. Jánoskúti Márta jelmeztervező az öltözékekkel nem kívánt eltérni a náci uniformisok és színész/szerep-ruházatok konvencióitól.
Marton László nem karakterkonfliktusokat, nem korképet, nem a jelen számára is valamelyest összetettebben értelmezhető viselkedésmintákat talált a műben, csak kockázatmentes vígjátéki gépezetet. (A végére ráadásul kabarékönnyűségű záró képet.) Sémák és régi gegek közül kell kievickélnie Gyuriska János (Erhardt) haláltábor-fenevad SS-Gruppenführerének, hogy az alak kapitális butaságához egy kis veszedelmességet is keverhessen a sztori minimális tétje érdekében. Játékkedvét kell maga alá gyűrnie Mészáros Máténak (Siletzky), aki nem egy, a lengyel patrióták számára veszedelmes ellenség professzort, sőt álprofesszort formál, hanem egy olyan emberi külsőt, amelyet majd Tura (aki más alkat) utánozhat kellő pillanatban.
Az est föle kétségtelenül Fesztbaum Béláé (Bronski), egyszerűen azért, mert ő a Hitlert (Hitler „hasonmását”) játszó színész hálás megjelenése mellé e komédiabeli színész öntudatát, az „én el tudom játszani Hitlert úgy, hogy mindenki bevegye!” álmát is odailleszti. Pedig ebben a reményében már első próbálkozásakor csalatkoznia kellett. És mégis.
A gyorsan, alig észrevehetően és nem is különösebb szórakoztató hőfokkal eltelő százhúsz perc alatt a néző szeme sokszor szegeződik a középütt nyíló díszletajtóra. Ennek üvegtábláit szvasztika alakú keretbe foglaltatta Bagossy Levente. E horogkereszt-alakzat maga is lehetne „felhő” – de ez sem az.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek