Pedig amit a színpadon látunk, az vitán felül perfekt. Ágh Márton hipernaturalista díszlete egy szeletke hamisítatlan XIX. századi vidéki Magyarország a Trafó ezúttal fehér szövetekkel körbehatárolt fekete kockaterében. Mintha egyenesen egy néprajzi gyűjteményből költöztették volna át ide a Tisza-parthoz közel fekvő lakhely pontos mását: hátul vályogház nádtetővel, előtte jókora galambdúc, amellett felfordított dereglye, rajta hálók, jobbról disznóól meg egy kukoricagóré, kifeszített kötélen száradó hófehér lepedő, a góré tetején kakas, a ház ablakában macska, az ajtó melletti padon öregasszony ül, a fal tövében kalapos fiú álldogál. És a minuciózus részletességgel megépített múzeumi tárló padlóján vastagon áll a fekete föld, amely az előadás százhúsz percében mindvégig szemerkélő vagy zuhogó eső miatt szép lassan ragacsos sárrá változik.
A sár pedig természetesen bemocskol mindent és mindenkit, és mi a nézőtéren hunyorogva – hiszen egy jókora, a nappal játszódó jeleneteknél irritálóan éles fényt kibocsátó lámpa gömbje is lóg a korántsem mézeskalácsház fölött a magasban – természetesen értjük a dolog szimbolikáját. És ez most minden látszat ellenére nem az előadás alapvetését evidensen átható didakszis (keresztények kontra zsidók, ártatlanok kontra bűnösök, rabtartók kontra rabok stb.) felrovása Mundruczó Kornélnak. Aki ugyanis figyelemmel követi a rendezőnek az utóbbi években egyre erőteljesebben (és tegyük hozzá: sikeresen) a nemzetköziség felé kacsingató filmes és színházi projektjeit, pontosan tudja, hogy a rendkívüli alapossággal megtervezett és kivitelezett közeg változhat (bár ez itt most épp erősen emlékeztet a Delta istentől-embertől elhagyott világára), de a jól-rosszul egyénített történetek mögött felsejlő archetipikus-mitikus világ és annak hasonlóan mély és olykor nagy erejű konfliktusai mindig hasonlóak.
„A modellszerű tanmese izgat, az az én világom, abban jobban tájékozódom. Ebben érzem leírhatóbbnak a világot…” – mondta Mundruczó egy régi interjúban; és valóban, a Krúdy Gyula által a tiszaeszlári vérvád félévszázados fordulójához közeledve folytatásokban publikált nagyregény, A tiszaeszlári Solymosi Eszter nyomán készült, hasonló című, Hannoverben épp egy évvel ezelőtt bemutatott, most a Trafóban két tömött házas estén vendégeskedő előadás is nagyon alapvető kérdésekről igyekszik beszélni.
 Jelenetek az előadásból |
Krúdy álláspontja világos és nyílt volt: az 1882 tavaszán titokzatos körülmények között eltűnt eszlári cselédlány, majd a feltételezésekből és babonákból, rosszindulatú pletykákból és zsigeri gyűlöletből az amúgy jelentéktelen alak köré szövődő súlyos legendában az újkori magyarországi antiszemitizmus születésének emblematikus narratíváját alkotta meg. Solymosi Eszter története Krúdy szemében – mint azt beharangozta 1931-ben a Magyarország című napilapban – „Egy abszurd vád és világraszóló szenzáció története. A kor autoszuggesztiója”: ha úgy tetszik, kor- és látlelet az emberi gondolkodás működésének egy jól ismert, mégis rémisztő aspektusáról. Az agyunk már csak ilyen: azt látjuk, amit látni akarunk, nem pedig azt, amit valóban látunk – az ártatlan lányka vérét az ostoba vád szerint a húsvéti maceszba csorgató zsidók alakja a gyűlöletkeltést főállásban űzők körében a mai napig hivatkozási alap. Mundruczó kezében a történet evidensen lesz alapanyag az általa is már sokszor, sok helyen taglalt kérdések újbóli kibontásához. Kiből és miért lesz bűnbak? Kire van szüksége a közösségnek, és kit lök ki magából? Hogyan születnek és izmosodnak meg az előítéletek? Vannak-e, és ha igen, kik a felelősök? Mikor és miért fordulnak egymás ellen azok, akiknek egymásért kellene harcolniuk? Akad-e legalább egy ember, aki mer és tud szembeszállni a hangos többséggel?
Szándékosan nem soroltuk itt fel minden gyilkossági ügy legfontosabb kérdését, azt ti., hogy ki a tettes? Mundruczót ez ugyanis – nem meglepő módon – nem foglalkoztatja, a néző pedig lassacskán rádöbben, hogy az egyszerűnek tűnő kérdésre itt biztosan nem fog választ kapni: a hipernaturalista térből majdhogynem következik, hogy szürreális, szimbolikus cselekvések sorát fogja majd egybe. A részletek értelmezése, a képkockák lehetséges kapcsolódási pontjainak a megkeresése egyértelműen a mi feladatunk.
Nem is tévedünk: a fent leírt, akár még idillikusnak is mondható nyitó kép akkor kap váratlanul sötét tónust, amikor a disznóólból az első kaftános-kalapos, összekötözött kezű és lábú zsidót kivezetik a ház elé. Még két férfi és egy női társa követi majd, s rögtön feladatot is kapnak: a vérvádat agresszívan képviselő, bevallottan elfogult Ónody Géza parancsára, Solymosi Eszter anyjának és másoknak a néma, közömbös jelenlétében rekonstruálniuk kell a bűntettet. Persze semmiképpen sem azt, amely talán megtörtént, hanem azt, amelyet Ónody elképzelt, és aki amolyan századfordulós helyszínelőként bizarr, kegyetlen színházat rendez az amatőr, rettegő szereplők közreműködésével.
A hosszan elhúzódó, realisztikus jelenetet azután egyre több olyan epizód követi, amelyekből világos lesz: a tiszaeszlári Solymosi Eszter egyetlen gyilkosa maga a környezet – a megkövesedett tekintetek, az elharapott félmondatok, a holtfehérre szikkadt arcok, az itt élők kimondhatatlan frusztrációi és a beléjük égett rengeteg elfojtás, az idegennel, a mással szembeni, mélyről jövő gyűlölet. A ráérősen csordogáló, pontosabban zavarba ejtően lelassított jelenetek látszólag nemigen tartanak semerre: kommentálatlan egymásmellettiségükben rejlik erejük. Az atmoszféra már megint lehengerlően erős, köszönhetően a tökéletes térben hasonló színvonalú munkát végző színészeknek is, de a Petrányi Viktória és Zabezsinszkij Éva jegyezte szövegkönyv időnként megkergült iránytűre emlékeztet.
 Fotó: Katrin Ribbe (A képek forrása: Staatsschauspiel Hannover) |
Azonos rendűek lesznek a felkavaróan élethű kihallgatási-kínzási jelenetek, a talán megtörtént, különböző szexuális egyedül- vagy együttlétek és a kísértet alakban vissza-visszatérő, a saját halála utáni eseményeket kíváncsian figyelő, azokba olykor (ön)ironikusan beavatkozó Eszterrel kapcsolatos víziók (melyek csúcsa a zsidók ellen hamisan tanúzó tizennégy éves zsidó fiú, Scharf Móric és Solymosi Eszter énekelt kettőse: Happy together…). A sötét ház gyomrában zajló, olykor véres, de főleg testen-lelken erőszakot tevő eseményeket a fehér lepedőre vetítve szemléljük.
Konok kitartással tévelygünk tehát a lehetséges és a valószínű, a kitalált és a lehetetlen, a tegnapelőtti és a holnaputáni között. A Mundruczó által makacsul és kikezdhetetlenül magas színvonalon művelt elidegenítés felemás gyümölcsöt érlelt: amit látunk, egyszerre végtelenül nyomasztó és elviselhetetlenül unalmas.