 Tornyai Péter |
A műsorban felváltva hangzottak fel Liszt művei, illetve a Zeneművészeti Egyetem zeneszerző szakos hallgatóinak kompozíciói – olyan művek, amelyek közvetlenül kapcsolódtak a nagy előd kompozícióihoz, számos esetben egészen konkrét darabokhoz: reagáltak rájuk, értelmezték és kommentálták, néha már-már újrafogalmazták őket. Hét ifjú szerző egy-egy művét hallhatta a közönség hat Liszt-darabbal váltakozva, összesen tíz fiatal előadó – továbbá a kvartett-darabokat gondos, segítő figyelemmel dirigáló Devich János tanár úr – tolmácsolásában. Mindenesetre izgalmas koncertnek voltunk tanúi, amely mindvégig szolgált újdonságokkal a hallgató számára.
A műsorszámok legnagyobb része zongorát is igényelt; a műsor első, nagyobbik felében Kiss Péter volt a zongorista; ő szólóban, illetve állandó partnerével, a csellista Háry Péterrel lépett fel. Az utolsó számokban Herman Péter zongorázott, az ő partnerei Ölveti Mátyás (gordonka), Orbán Kornélia (hárfa), Solti Árpád (harmónium, egyben pedig a zárószám komponistája), illetve a Summer Quartet (Nyári László, Guttman Mátyás, Berki László, Balázs István) voltak, de a kvartett önállóan is játszott a hangverseny első felében. A játék részét képezte, hogy magának Lisztnek is két verzióban szólalt meg egyik műve, az Angelus!, melynek zongora- és vonósnégyes-változatát is hallhattuk.
Ami az új kompozíciókat illeti, Emszt András, Balogh Máté Gergely, Bella Máté, Muntag Lőrinc, Ott Rezső, Tornyai Péter és Solti Árpád darabjai között több olyan is akadt, amely első hallásra is felhívta magára a figyelmet, valódi egyéniségről vagy legalábbis magabiztos megformálásról tanúskodott. Számomra az első ilyen mű Balogh Máté Gergely zongoradarabja, az Ealg!snu volt, amely az Angelus! két elhangzása között talán a Liszt-kompozíció mennyei szférákba emelkedő rétegét óhajtotta újraálmodni – az eredmény egy derűs nyugalmú, finom lebegésű és gesztikájú darab lett.
Bella Máté vonósnégyesre komponált Tanulmánya változatos effektusok biztos kézzel megformált sorozata, olyan darab, amely szerzőjének immár eltéveszthetetlen hangjáról tanúskodik. A darab egy pontján megjelenik az emberi hang, amely eleinte a vonósjátékosoktól származik, majd éteri, valahonnan fölülről felhangzó szopránszóló alakját ölti; mintegy ennek ihletésére azután a mű is éteri tisztaságú flageolet-akkordokkal csengett ki. Rendkívül hatásosan, írhatnám az igazságnak megfelelően, ha ez nem hangzana – igazságtalanul – kissé gyanúsan.
 Solti Árpád |
A legemlékezetesebb új darabok azonban a koncert vége felé következtek. Tornyai Péter Lisztharmatos elégiája Liszt gordonkára, zongorára, hárfára és harmóniumra írt 1. elégiájára rezonál, azonos hangszer-összeállítás segítségével. A csúfondáros cím ellenére a kísérletből nagyon is komoly, kifejezetten ihletett darab született. Az „éjszaka zenéje” ideáját Tornyai a szokatlan együttesből elővarázsolt fantáziadús, sokszor varázslatos hangzásokkal (a mély rézfúvóktól a cseleszta-hangzás imitálásáig), a zenei szövet plaszticitásával és áttörtségével tette jellegzetessé, egyszerivé.
És igen szuggesztívnek bizonyult, jóllehet talán az összes többi műnél tonálisabb, „Liszt-szerűbb” hatást keltett Solti Árpád zárószámként előadott darabja. A hangszer-összeállítás (vonósnégyes, hárfa és zongora) ismét kivételes, és egy konkrét Liszt-műét követi: a Richard Wagner sírjánál címet viselő rövid gyászzenére Solti Liszt Ferenc sírjánál címmel „válaszol”, egyébként jóval nagyobb terjedelemben. Ám ezt nincs okunk bánni: a súlyos, vonszolódó karakterrel induló mű idővel valamilyen módon eloldja magát a gyász konvencionális hangjától, és látomásos álombeli utazássá alakul – talán túlvilági utazássá, à la recherche de Ferenc Liszt.
Az előadók magas színvonalon és igen felkészülten játszották a nehéz programot. Kiemelkedett közülük Kiss Péter, aki a Liszt-művekben bebizonyította, hogy nem csupán a kortárs zene előadójaként számít nagy ígéretnek, illetve annál már többnek. A lehető legjobb benyomást keltette és az elmélyült közös munka iránti szenvedélyéről is bizonyságot tett a Summer Quartet abban a négy darabban, amelyben közreműködött; játékuk szuggesztív ereje és csiszoltsága egyaránt figyelemre méltó volt. A csellisták közül Háry Péter kulturált és elmélyült játéka nem volt újdonság számomra, viszont Ölveti Mátyás kivételesen szép gordonkahangja és remek zenei formálása a koncert nagy meglepetését jelentette.