 Blaskó Péter |
A Nemzeti Színház Gobbi Hilda Stúdiójának szinte üres színpadán ehhez a szcénához a padozatból emelnek ki addig észrevehetetlen, X lábú asztalokat, mintha csak egy zsugorított asztalitenisz-bajnokságra készülnének. Lassan kezdünk hozzászokni, hogy színházainkban – persze nem mindenhol és nem mindig – a díszleten próbálnak leginkább spórolni, ha már legalábbis Peter Brook óta tart az üres tér nimbusza. Valószínű, hogy a nézőktől körülvett porond e váratlan (később azután visszasüllyesztett) kiegészülése távolról sem került annyiba a színháznak, mint egy esetleges (bár ebben a felfogásban fölöslegesnek tetsző) bonyolultabb kulissza. Ám ha belegondolunk, Harpagonnak meglehetősen sokban lehetett ilyen alkalmatosságokat gyártatni, a padlóba rejteni. A zsíros bab és a marhadarálék ideájából inkább arra következtetnénk: két-három fűrészbakot hozat be, azoknak a tetejébe pár szál deszka megteszi asztalnak, csak le kell borítani egy szakadtas abrosszal.
A megjelenítés némileg ütközik tehát a megjelenítettel. Rába Roland intelligens, kidolgozott rendezésére azonban nem ez a jellemző. Kiegyensúlyozott előadást hívott életre: ilyenekre mindig szükség van egy társulat masszív törzsrepertoárján, s bár nem rohannak tömegek, hogy mindenáron lássák, aki megnézi, nem távozik csalódottan. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy Rába tisztázza és precízen eljátszatja, miként megy végbe két, két-három, vagy egy kis csoportnyi ember találkozása, ha közöttük végső soron alapvető érdekközösség van, illetve alapvető érdekellentét választja el őket egyazon személytől: a gazdag, de betegesen kupori Harpagontól. A fösvénytől, aki majdnem a megőrülésig tekeredett pénzféltésében nemtelen eszközök révén is igyekszik őrizni és növelni vagyonát, amit pedig józan atyai jótékonysággal házasulandó gyermekei és igyekvő háznépe rendelkezésére bocsáthatna, azt a családi földrengésekkel mit sem törődve még mélyebbre ássa, mint ahol addig rejtegette.
 Makranczi Zalán és Radnay Csilla |
A tiszta vonalvezetés döntő tényezője, hogy a vonalak mindig a főszerepet játszó Blaskó Péterhez futnak. Blaskó a kincsásástól agyagos kezét törölgetve, hitvány munkásgúnyában úgy zuhan be a nézők elé, mint a vagyontermelés kétkezije. Nem tőkével, hanem a két kezével dolgozik a pénziparban: ide dugdos, oda lapátol – és valahogy ettől a passzív tevékenységtől is csak nőnek, növekszenek javai. A színész nyújtott, a mozgást lassítva kottázó léptei, fejének nyakból-vállból induló ideges rándulásai, az egész figura folytonosan ugrásra kész feszültsége: a nehezen kordában tartott, a pénzaggodalom okozta testi anarchia beszéli el a totális torzulást, melybe az egyetlen (negatív) tényezőre redukálódott jellem: a fösvény jelleme süppedt. Egyetlen tényező? Blaskó emberszabásúnak őrzi meg az embertelenül kivetkőzött nevetséges lényt, és aranyainak örökös sápítozó féltése, az aranyból nem ok és jog nélkül részt kérők elleni rikácsolása mögött a leghétköznapibb, a fösvénység-absztrakciókat hitelesebbé tevő érzületeket árul el. Kíváncsi. Hiú. Tétova. Naiv. Szorgos. Igénytelen. Néha el is felejti, hogy főhivatású fösvény. Ettől még nem áll fenn a veszély, hogy megkedveljük, vagy legalább részlegesen megbocsássunk neki. Blaskó játéka göröngyösebb irányokból közelít a nevettetéshez, Harpagonjából nem hiányzik a tragikum árnyéka sem.
A fiatalok koszorújában Makranczi Zalán a lázadást még csupán ízlelgető, de a visszabeszélésben már járatos, az apa-tabu ledöntésére készülődő Cléante-ja a legélettelibb, legmaibb alak. Radnay Csilla diszkrét beletörődéssel játssza Mariane-t, Mátyássy Bence a kamaszkor utáni első stádiumban futtatja Valére-t. Gerlits Réka Élise-e bizonyára az ártatlanságát is beleérti abba a „bármi”-be, azaz mindenbe, amit szerelmese, Valére „oly nagy boldogságához” már odaadott. László Attila a kettős énű szolga, Jacques szerepében elég váratlanul rukkol ki a tájszólás hatásos ízeivel: ez idegen lap Rába rendezői paklijában. Fecskét Farkas Dénes, Keszeget Seress Dániel, Simont és a Csendbiztost Ficzere Béla m.v. kapta: valamennyien le is válnak a Molière-interpretálás hagyományairól, de fogódznak is beléje.
Menczel Róbert díszlete az átmenetileg előágaskodó asztalokon kívül állandó elemeket is épít a nem üres üres térbe. Az oldalra sodort, műanyaggal letakart székhalmaz tényleges játszatása kezdeti próbálkozás után nem történik meg, de feltételezhető: e raktárból sózza rá Harpagon a kölcsönre szorulókra – a pénz egy része helyett – a hasznavehetetlen ócskaságokat (így, dupla kiuzsorázással kölcsönözne a saját fiának is, nem tudva: fia a folyamodó. Persze a fiú sem tudja, hogy az apjánál kilincsel). A játszóhely lapossága, színtelensége ellen dolgozik az elszórt, kupacos morzsalék (a ládácskáját rettegésében elásó-kisásó zsugori örökös vakond-működésének nyoma?), s a mozgássorok horizontálisait, diagonálisait jól töri meg a magasba vezető kürtős lépcsőzet. Zöldy Z. Gergely hiteles átmeneti jelmezekbe rántotta össze a XVII. és a XXI. század ruháit. Kitűnő Fecske sokzsebes nadrágja, ama bugyogó helyett, melynek láttán Harpagonban rögvest felébred a kutakodási ösztön: „Ezeket a bő bugyogókat az ördög is arra szánta, hogy a lopott holmik valóságos orgazdapincéi legyenek. Aki ilyet hord, már csak ezért megérdemelné az akasztófát”.
 Törőcsik Mari és Blaskó Péter (A képek forrása: PORT.hu) |
Bármily ellenszenves flótás a fösvény, tény, hogy a végére őt lopják meg, és imádott pénzes ládácskáját csupán úgy kaphatja vissza, ha belemegy a fiatalok szerelmi terveibe (vagyis ő maga lemond Mariane-ról, Cléante javára). Lehetne egy kicsit töprengeni, hogy ellopás, zsarolás nem érne-e meg több kritikai figyelmet, mint amennyit a rendezés a ládácska-akció összeszövetkezői iránt tanúsít. Az ötödik felvonás „minden jó, ha a vége jó” fordulataira azonban a bohózatihoz közelítő, abszurdoid vígjátéki tolmácsolás nyomja rá bélyegét. Kevés híja, hogy a valószínűtlenül szerencsés fordulatokon maguk a szerencse kegyeltjei is nem nevetnek. Sinkó László a családját hosszú idő után hirtelen újra megtaláló Anselme urat a szenilitáson még épp innen helyezi el, mosolyból, artikulációból keltve életre az anti-fösvényt: a bőkezűt, akinek semmi sem drága. A második gyerekkort sejtető, nyomokban infantilis formálásmód sikerét remekül készítette elő Törőcsik Mari házasságközvetítő Frosine-jának virgoncan tipegő, csúfondárosan hízelgő, mamókás nénikéje. Anyátok helyett anyátok leszek: nézhetne a pártfogásába vett fiatalokra. Nyilván azért nem teszi, mert a hepiendre amúgy is kerül egy anya (Anselme két gyerek mellé a régi asszonyát is újra magáénak tudhatja).
Frosine esetében mutatkozik egy értelmezési foltocska. Annyira „üsse kő” ügy volt az, amelyben Harpagon közbenjárásáért esengett – hiába? Pedig mintha az élete múlna rajta, úgy vezette elő a dolgot. Akadnak ilyen „néma” szöveghelyei Rába Roland Molière-jének. Az előadás egésze, örömünkre, nem néma. A néma há sem. Harpagon nevét „magyarul” ejtik: Harpagonnak.