Ha az ember a Semmelweis utcából (így, október elején, egy napfényes-szeles napon) betéved a Puskin-mozi kávézójába, és szerencséjére éppen hétfő délután van, tangózene üti meg a fülét, és valóban, az oszlopok mögötti, székekkel elkerített térben két pár is tangózik – a többiek nézik őket –, egy fiatalabb és egy idősebb pár, szolidan tangóznak, piciny trükköket dobnak be, nincsenek vad fordulások, megdöntések, nincs heves összesimulás, szolid, délutáni tangóklub. 

A zene nem élő, egy ezüstszürke lejátszóból jön, amely fölött egy hölgy korántsem muzsikus keze lebeg két szám között, amíg válogat; a tangóklub tagjai a délutáni hangulatban beszélgetnek a világ dolgairól, nem süt belőlük, nem sugárzik rájuk Erósz isten, ez egy kakaós-kalácsos tangóklub, afféle idegnyugtató, az egyik pincér várakozólag elindul felém, ahogy lassú léptekkel elhaladok a tangózók mellett, de aztán pár lépés távolságból megérzi, hogy nem kuncsaft vagyok, nem tangózni, nem is kávézni jöttem, hanem Milorad Krstić képeit jöttem nézegetni, amelyek a falakon függenek, helyenként a vendégek feje fölött, ami azért a nézelődést nem teszi egyszerűvé, hisz bele kell hatolnom többek közt egy középkorú szerelmespár és két diáklány aurájába, meg is mártózom bennük. 

A budai oldal, előtérben a Dunával (A képek forrása: miloradkrstic.blogspot.com)

Milorad Krstić Budapesten, 2008-ban készült felvételeit szeretném tanulmányozni: többnyire nagy alakú, fekvő képek, többnyire be van borulva rajtuk Budapest fölött az ég, sok képen ott a Duna, sőt az áradó Duna, és többnyire – nem tudom, min múlik ez – mikromilliméternyire érezhető a képeken, hogy egy olyan szempár, egy olyan kéz komponálta őket, amelyik nem itt született: valaki rálát a városomra. Min múlik ez? 

Tudom, hogy ez a nagyszerű szerb grafikus, filmes, színházi ember évek óta itt él Budapesten (titokzatos okokból, de itt él), tehát már-már honfitársunknak számít, dolgozik érdekes művészekkel, könyveket készít, folyamatosan reflektál a mi városunkra, az én fővárosomra, de mégis mi az, amitől megérzem, hogy én így ezt a várost sohasem fogom tudni látni. A legszívesebben odaadnám a képeket, szerző megnevezése nélkül száz embernek, és feltenném a kérdést: ki készítette őket, egy átutazó, vagy egy itt született? 

Különös értéke ezeknek a képeknek éppen az, ahogyan a feszültség: a mindig komor egek, az áradó víz, a Gellért szálló anzix-jelenesére egy hókotró által az innenső parton felfröccsenő víz, egy behavazott domb a Városligetben, ahol részben kutyák, részben szánkózók néznek össze, vagy a befagyott jégpályán a breugheli színes tömeg – érződik a képeken, hogy a művész a képszerkesztővel finoman húzott rajtuk, színezte őket, az alkonyi fények élesebben csillognak, a színes kabátok színesebbek, a szürke égbolt – mindig ez a szürke égbolt! – keményebben korlátoz, lágyságot biztosít az előtérbeli színeknek: egy szóval, hogy ez a szempár ugyan gyöngéd csodálattal nézi azt, ami előtte van, ugyanakkor van benne egyfajta nonchalance („elkapott pillanatok”), amelyik egy továbbutazót vagy világutazót sejtet, aki, mint egy pulzuson az orvos, a szülővárosomon tartja a szemét. Egy világutazót érzékelek a képeken innen, egy világutazót, aki itt maradt.