Tündérmese helyett a hétköznapok legprózaibbnak tűnő, ám a valóságban legdrámaibb arca tárul fel az OSA Archívum Operatív fotók című kiállításán, a Prágából és Budapestről származó titkos felvételeken. A kiállítás kiindulópontja egy összeállítás, amelyet a prágai Totalitárius Rendszereket Kutató Intézet munkatársai készítettek tavaly az egykori csehszlovák állambiztonsági szervek által a hatvanastól a nyolcvanas évekig felhalmozott fotóanyagból. Ezt a kiállítást az OSA Archívum a budapesti Cseh Centrummal közösen meghívta Budapestre, és kiegészítette a magyar titkosszolgálat képeivel, melyeket az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának anyagából válogattak. 
 

Részletek a kiállításból

A felvételek aktatáskából, kakukkos-órából, és még ki tudja honnan készültek, a megfigyeltek között egyetemi tanár, villanyszerelő, pap és az Ibusz bécsi kirendeltségének vezetője egyaránt szerepelt, sőt olykor a megfigyelők maguk váltak megfigyeltté. Ismert és ismeretlen arcok néznek le a farostlemezekből kialakított labirintus falairól. Kívül a prágai anyag, négy-öt fotó és a hozzájuk tartozó jelentés egy rövid részlete illusztrál egy-egy megfigyelési ügyet. Az installáció belsejében pedig mintegy húsz magyar eset – fotók, rövid szöveg, olykor hanganyag mutatja be a magyar titkosszolgálat működését. 

Egy-egy fordulónál magukba a képrögzítő objektumokba is belebotlunk, a bejárati falon mindjárt az a bizonyos huncut kakukkos óra fogad, nehogy elfelejtsük: valaki figyel. Hátul, diszkréten rejtve, egy hasznos oktatófilmet láthatunk, amelyből az ügynöki munka minden apró szépsége és nehézsége feltárul. Ügyről ügyre haladva csak bámulhatunk, milyen alapos munkát végeztek a derék szakemberek, főként a hangzó anyag ejthet ámulatba: felszállt a buszra, ülve vagy állva utazott, kezében sárga nejlonszatyor, vett két darab borítékos sorsjegyet és így tovább. Körülnézett, sietve lépdelt vagy ráérősen ballagott – a későbbiek során minden apró részletnek jelentősége lehetett. Nem vitás, igaz, amit a bevezető információs panelen olvashattunk: az apparátus szervezetten működött, komoly összegű fejlesztéseket hajtottak végre a technika tökéletesítésére, ehhez a szovjet minta szolgált segítségül. A képzés minden részletre kiterjedt, összefoglaló írásos mű is készült a tárgyban. 

A kiállítást kommentáló történész elmondása szerint a nyolcvanas évekből feltűnően kevés fotó származik, így a tablókon itt fordul a kocka – a megfigyeltek a megfigyelők felé fordítják a kamerát. A felismerhetetlenségig nyurga Demszky Gábor a körúton csak szemből, lesből, trabantból, de Kőszeg Ferenc már megiramodik és kitörni készül a személyi követés gyűrűjéből. Ez már valódi akció jelenet – a képek többségén azonban épp a hétköznapi gyanútlanság a megdöbbentő. Random fotók ezek: hétköznapi emberek, tökéletesen ártatlan helyzetekben, csak a kommentárból derül fény arra, hogy amit látunk, konspiratív tevékenység a javából.

 

Skizofrénia és paranoia egyszerre van jelen. Skizofrénia a már nem is olyan fiatal nézőben, aki a felvételek idején még az iskolapadot koptatta, vagy épp egy távoli kisbolygóról vágyakozott a szép, új világba. Ő aligha érti, mi ez az egész, hol itt a rémség, hiszen a képek olyan ártatlanok. Neki ez volt a gyerekkora, és ha szülei történetesen se pro, se kontra nem álltak kapcsolatban a rendszerrel – ilyen is volt –, utólag sem tud félni. De azt tudja, hogy mások féltek. Legjobban azok, akik az egész szisztémát a vécére menésig és a sárga nejlonszatyorig kidolgozták, akik paranoiásan rettegtek és figyeltek. Adott esetben még saját emberüket is: a Kérész fedőnevű ügynökük Keszeg néven már megfigyeltként szerepel. Mert sosem lehet tudni. És a nagy hal, tudjuk jól, megeszi a kis halat.

A szerző felvételei

Gyerekkoromban a filmplakátot (Valaki figyel) beragasztottam apukám szekrényajtajának belső oldalára. Hogy tudja. Irtó jó viccnek találtam, és lévén, hogy családunk a fent ábrázolt kategóriába, a rendszer-immunisok ritka műfajába tartozott, fel sem merült bennem, hogy a vicc igaz is lehet. Utólag azért hallottam sztorikat: hogy akarták a könyvtáros kolléganőt beszervezni, és hogy dugták el a szomszédok a kéziratokat a kéményben, de mindez olyan abszurdnak tűnt, mint, mondjuk, Virágh elvtárs alakja. A kiállítást végigjárva is a dolog abszurditása képeszt el mint elfogulatlan szemlélőt. Tudván tudva, hogy sokan cseppet sem elfogulatlanok, mert nem is lehetnek azok, hiszen főszereplői voltak a történetnek a kamera innenső vagy túlsó oldalán. A tárlatot kísérő kommentekhez nem kell kommentár. 

A rendhagyó képanyag nagy erénye, hogy objektív, mint a műfaj maga. Nem véleményez, nem hátborzongat, egyszerűen a látogató elé tárja a tényeket. Az ítéletet a nézőre bízza. A Marsról idecsöppent kultúrlény például minden bizonnyal jót röhög az egészen. Szürreális paródiának véli, Gulliver utazásának Kukucskaföldön, ahol a Háromszemű Rettegik élnek, beépített kamerával a tarsolyukban.