Úgy nyitogatja az emberi lélek ajtaját, mint más a ruhásszekrényt! Figyeljenek, mert lehetetlen dolgokat fognak látni!

 

Dobpergés helyett a vaksötétben keltett motoszkáló hangra fülel a néző, majd meglátja Claudio Stellatót, amint lehajtott fejjel egy alacsony, négylábú szekrényt egyensúlyoz a tarkóján és háta felső részén. Anélkül, hogy a bútor akár kicsit is megbillenne, az artista lassú, kiszámított mozdulatokkal hasra fekszik. Ha most egy hagyományos cirkuszban lennénk, ezen a ponton tust húzna a zenekar, a művész felpattanna meghajolni, a közönségből pedig kitörne a taps. A Trafó színpadán előadott újcirkuszos, fizikai színházas, pantomimes elemeket ötvöző L’Autre, vagyis A Másik című előadásban azonban Claudio Stellato nem ugrik fel meghajolni, inkább belepasszírozza magát a kis szekrénybe, majd magára csukja annak ajtaját. A közönségből pedig még jó ötven percig nem tör ki a taps, igaz, a kuncogás szinte folyamatosan.

Bár az egyszemélyes(nek látszó) előadás – pár rövidke zörgős-dobolós ritmus bejátszását leszámítva – teljes csendben, misztikus félhomályban játszódik, és az emberi személyiség mélyrétegeibe kalauzol, mégsem nehezen emészthető vagy szorongató élményről van szó. Az olasz-belga utcaszínházas akrobata egyetlen lábujja mozdításával, vagy épp láthatatlanul, a szekrénybe bújva is el tudja érni, hogy felnevessen a nézőtér. Mintha egy néma illuzionista komédiás one man show-ját látnánk, ahol minden poén a megfelelő időben, helyen és módon csattan el, és ami elejétől a végéig precízen felépítve ível felfelé, egyre elképzelhetetlenebb trükkökkel, egyre hajmeresztőbb mutatványokkal szórakoztatva a közönséget.

Jelenetek az előadásból

Eleinte a bútordarabot teste képtelen helyein egyensúlyozó, testrészeit elképesztő pózokba gubancoló, hajlékony egyensúlyozó művészt ismerjük meg, aki minden trükk nélkül is képes elhitetni velünk, hogy alkatrészekre széteső, vagy épp a fadobozzal eggyé váló kreatúrává válik. Amikor a szekrényből csupán négy végtagja látszik ki, azok úgy ugrándoznak és pattannak vissza a földről, mintha a test többi részétől és egymástól is független lények volnának. Máskor az ajtajával a plafon felé forgatott szekrényből pattan elő úgy, akár egy dobozból előugró rugós játékbohóc. 

Ebben az álomszerű, kiszámíthatatlan, derűsen groteszk univerzumban nemcsak az ember változik talányos szerkezetekké, de a tárgyak is megelevenednek. A testi képességek határainak feszegetésével párhuzamosan az előadás folyamán egyre nagyobb szerepet kap a képzelet határainak feszegetése is. A háttérben egy darabig csendben pihenő magas szekrény egyszer csak magától megmozdul és ide-oda döcögve, ajtaját nyitogatva hívogatja, provokálja a táncost, aki mint egy óvatos, de mérhetetlenül kíváncsi felfedező hódítja meg szűk világának új kontinensét. Belemászik, felugrik rá, csimpaszkodik rajta. Óvatos léptekkel merészkedik az alátámasztás nélkül szinte semmiben lebegő szekrény legszéléig. A józan ész szerint a bútornak már rég ki kellett volna billennie a vízszintesből, itt ez mégsem történik meg. 

Stellato minimális eszközzel, banálisan hétköznapi tárgyakkal és gondosan kivitelezett csalafintaságokkal alkotja meg azt a közeget, amelyben nincsenek törvényszerűségek és korlátok, és ahol az a bizonyos Másik lakik. A Másik egyszerre gyermeki, állatias és tárgyszerű. Félelmetes és szerethető, ismerős és idegen. Átjár a világok között, felülírja a logikát, fény és árnyék határán egyensúlyozik. Bujkál, rejtőzködik, a legváratlanabb helyzetekben és helyekről bukkan elő, körülhatárolhatatlan. Ha be is skatulyázzák, kilóg a keretek közül és kinyit egy addig láthatatlan ajtót.

Claudio Stellato

Miközben a színpadon teremtett világban értelmetlenné válnak a lehetetlen és a magyarázat fogalmai, az előadás rafináltan minduntalan odadob a racionális gondolkodását kikapcsolni képtelen néző orra elé egy-egy csalit, vagyis egy-egy újabb logikai képtelenséget, aminek megfejtésén morfondírozhat. A megmutatás, elrejtés arányát olyan ravaszul, manipulatívan keveri Stellato, akár a profi bűvész, aki felvillant pár látványos trükköt, majd a nagy mutatvány előtt megmutatja, hogy üresek a kezei, nincs semmi az ingujjába rejtve. Amikor már kellő mennyiségű megválaszolatlan kérdés gyülemlik fel bennünk, a tompa derengésbe burkolt színpad felett kigyulladnak a fények, így pár másodpercig vizslathatjuk a teljesen üres táncteret, ahol nem látunk semmi gyanúsat, csak egy szőnyeget, két szekrényt és egy táncost. Aztán ismét félhomály, és ezután végképp elszabadulnak a tárgyak, fölülíródnak a szabályok. A szőnyeg magától összegyűrődik, a magatehetetlen táncost ülő, fekvő helyzetben rántja ki a sötétségbe egy láthatatlan erő, legvégül csúcspontként pedig az amúgy is labilis helyzetben egymásra rakott szekrény-építmény pereméig sétáló Stellato egy utolsó lépéssel lelép a szekrényről, de nem zuhan le. Ott marad lebegve a sötét semmiben. 

Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

Hiába gondolja a most végre tapsban kitörő közönség, ez még nem a slusszpoén. Előreszalad egy alak, és amikor meghajlás közben arcára vetül a fény, kiderül: ő nem Claudio Stellato. Ő egy másik férfi. Vagy inkább ő az a bizonyos Másik? A háttérből manipuláló, szabályokra fittyet hányó, láthatatlan erő? Mindenki eldöntheti maga. A két művész is gálánsan osztozik az egy szerepen és a sikeren, előzékenyen mutogatnak egymásra, a tapsot a másik nevében megköszönve.

Claudio Stellato, aki a tárgyak egyéniséggé formálásának módszerét itthon már a 2009-es Fregoli szindrómában (amelynek létrehozásában Réti Annával és Újvári Milánnal együtt ő is részt vett), a fadobozokkal való játékos zsonglőrködés végtelen lehetőségeit pedig az év elején a Trafóban bemutatott Humus vertebrában is felvillantotta, háromévnyi munkával, workshopok hosszú sorával csiszolta készre a mostani előadást. A Másik azonban kiérleltsége mellett és a sebészi pontosságú szerkesztettsége ellenére is spontánnak, keresetlennek, könnyednek tud hatni és képes az akár elcsépeltnek is nevezhető freudi tudatalatti kutakodást egyénien, élvezhetően és elgondolkodtatóan tálalni.