Revizor: Nem zavarta, hogy a magyar kiadásban megváltozott a könyv címe?
Ljudmila Ulickaja: Egyáltalán nem, sőt. A helyzet az, hogy oroszul is az Imágó címet szántam volna a könyvnek, csakhogy a kiadóm azt szerette volna, ha valami érthetőbb dolog szerepelne a címlapon, mondván, hogy az egyszeri olvasónak fogalma sincs arról, mit is jelent pontosan az imágó kifejezés. Úgyhogy végül megtartottuk a munkacímet.
 Ljudmila Ulickaja. Fotó: Huszti István |
R: A keret pontosan kijelöli a regényben bemutatott korszak határait. Ugyanakkor a cselekmény szerkezetét nem mindig könnyű követni. Tudna ezzel kapcsolatban némi iránymutatást adni?
LU: Elsőként A zöld sátor című elbeszélés született meg – az orosz kiadás címadó darabja. Be kell vallanom, hogy én kifejezetten nem szeretek hosszú, egybefüggő szövegeket (nevezzük nagyregényeknek) olvasni. Sokkal jobban kedvelem a novella műfaját. Szóval úgy döntöttem, hogy ebből a novellából elindítok egy füzért. Elindultam az időben, egyszerre több irányba. Szépen alakultak az egymással nem feltétlenül párhuzamos történetek, aztán lassacskán összefonódtak, és kialakult ez a töredezett szerkezet, amely mellesleg valamennyire tükrözi az emberi életet is. Ahogy egymásra rakódnak, rétegződnek az események és a sorsok.
R: A Prológusban megjelenik három női szereplő. Arra számítana az ember, hogy ezen a nyomvonalon halad majd a cselekmény. Ehhez képest a továbbiakban mindhárman, ahogy általában a nők, inkább a háttérben maradnak.
LU: Az az igazság, hogy eredetileg úgy terveztem, hogy a regényben a lányok és a fiúk egyaránt főszerephez jutnak. Véletlenül alakult így, hogy a férfiak lettek hangsúlyosabbak, de egyáltalán nem bánom, mert többnyire azt tartják rólam, hogy szívesebben írok nőkről. Ugyanakkor ez a felállás kicsit talán tükrözi az európai disszidens mozgalomról kialakult képet is. A másként gondolkodók között, az ellenzékben hasonló kvalitású férfiak és nők harcoltak egymás mellett, de a férfiakat valahogy jobban számon tartja az emlékezet. Olyan ez, mint az ejtőernyősöknél: a levegőbe csak férfiakat lökdösnek ki, még ha azon a repülőgépen nők is ülnek. Több barátnőm példáját is felhozhatnám, de talán elég, ha csak Larisza Bogoraz vagy Natalja Gorbanyevszkaja nevét megemlítem. (Larisza Bogoraz nyelvész és publicista volt, a Vörös téren 1968 augusztusában a csehszlovákiai invázió ellen szervezett tüntetés után a hatalom négy évre száműzte. A költő és műfordító Natalja Gorbanyevszkaját nagyjából a tüntetés után egy évvel tartóztatták le, skizofréniával évekig elmegyógyintézetben tartották. 1975-ben elhagyta az országot, számos emigráns folyóirat /többek között a Русская мысль/ szerkesztésében közreműködött – a szerk.)
 Imágó |
R: A regényen következetesen végigvonul az a „filológiai játék”, amit az elején beharangoz. Az eddigi könyveiben is játszott nevekkel és idézetekkel, de itt ez a vonal sokkal hangsúlyosabban, látványosabban jelen van. Nem is beszélve arról, hogy az irodalom mellett megjelenik a festészet és a zene is.
LU: Remélem, nem azt akarja rám sütni, hogy posztmodern regényt írtam?!
R: Dehogy!
LU: Ezek az idézetek mind-mind az élet darabkái. Azokban az években mindenki rengeteget olvasott. Ki voltunk éhezve a kultúrára. A szamizdat nemcsak politikai, hanem művészeti, filozófiai, történelmi jelenség volt, kinek mi tetszik. És költészetben sem volt hiány. Azt szerettem volna ezeken a szövegeken keresztül megmutatni, mi foglalkoztatott minket akkoriban. A zenei szamizdatban, a zenei undergroundban is rengeteg nagyon érdekes dolog történt. Nemrégiben fel is hívott egy jazz-zenész barátom, és azt kérdezte, hogy miért hagyom ki mindig a zenét: a jazzt, a kortárs komoly zenét. És igazat kellett neki adnom, mert ezen a területen is jócskán van miből meríteni: Schnittke, Arvo Pärt (tulajdonképpen ő is szovjet zeneszerzőnek számít). Csak sajnos mindent nem lehet egy írásba belesűríteni. De az Imágó kapcsán a lényeg az, hogy abban az időben mindez benne volt a levegőben. Ilyen légkörben léteztünk, ebből éltünk. Az idézetek nem azért kerültek bele a regénybe, hogy érdekesebbé tegyék a történetet vagy a szerkezetet, hanem mert gyakorlatilag elkerülhetetlenek voltak. Az az időszak bizonyos szempontból korszakhatárt is jelentett: hirtelen mindenkit elkezdett érdekelni a múlt, mindaz, ami kimaradt, ezért is lett olyan fontos az orosz ezüstkor irodalma vagy a kortárs zene és a jazz.
R: Nincs emögött valamiféle kultúrmissziós szándék?
LU: Nem tudom. Nehéz megmondani. Ha muszáj meghatároznom, kinek is szól a könyv, akkor a válaszom az, hogy elsősorban a fiatalabb nemzedékeknek. Az esetek nagy többségében inkább magam és a szűk baráti köröm miatt írok. Nem szívesen mondom meg, miről mit kell gondolni, nincs nálam a bölcsek köve. De talán ez alkalommal, igen, volt némi pedagógiai célzatosság a regény megírásában: nem szeretem, amikor a kortársaim és a barátaim – nálam kicsivel idősebb emberek – generációját olyasmivel vádolják, amiben egyáltalán nem vétkesek. Mert ők legalább küzdöttek a szabadságukért. Ezért igazságosan kell velük bánnunk, inkább hálával tartozunk nekik. A szüleim korosztálya sem volt különb helyzetben, de ők még nem vágytak a szabadságra – féltek tőle, mint a tűztől.
 Ljudmila Ulickaja a XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt 2009-ben. Fotó: Griechisch Tamás (A képek forrása: Magvető Kiadó) |
R: Ez a regény mintha őszintébb lenne a többinél. Olvasás közben az ember szinte hajlamos megfeledkezni a fikcióról. Ez véletlen?
LU: Ez legyen az olvasó baja! Általában őszinte embernek tartom magam. Ebben a regényben sem valóságosabbak vagy koholtabbak a szereplők, mint a többiben. Az én célom csak annyi volt, hogy körüljárjak egy korszakot. Elmeséljem, mit olvastunk, mit éreztünk, hogyan gondolkodtunk. Az biztos, hogy akkoriban azoknak az olvasmányoknak elég felkavaró hatásuk volt.
R: Csak úgy tűnt, személyesen jobban benne van a szövegben.
LU: Nem tudom. Maga talán így érzi.
R: A „csodálatos korszak” Sztálin súlyos betegségével kezdődött. Brodszkij halálával valóban véget ért?
LU: Azt hiszem, igen. Számomra mindenesetre ez a két dátum határozza meg azt az időszakot. Brodszkij nagyon nagy költő volt, és a hangját már egy ideje nem hallani. Magasan a politika fölött állt. Még akkor is, ha teljességgel nem zárható ki vele kapcsolatban a politika, hiszen Brodszkijnak igen nagy hatása volt Oroszországban. Költőként olyan magasságokba jutott, ahová nem sok embernek sikerül eljutnia. És nem tudom, lesz-e valaha Oroszországban vagy a világon még egy olyan ember, aki képes lesz hasonló magasságokba törni.