 Gobbi Hilda színész, dunabogdányi nyaralójában, 1973 |
A színházi fotográfiától Platónt valószínűleg kiverné a hideg víz, hiszen a leképezés leképezésének a leképezése már olyan messze röpítené őt ideáitól és a valós képzetétől, hogy talán soha vissza sem találna barlangjába. Még ha mi oda nem is vágyunk, Keleti Évának, a színházi fotó hazai nagymesterének képeit nézegetve felvetődik a kérdés: mit jelent dokumentálni és megalkotni, hol húzódik a határ a színpadias élet és a megélt előadás között? A magyar színházi élet bennfentes hírvivője idén ünnepli 80. születésnapját, amelynek örömére Visszapillantás/Flashback címmel nyílt kiállítása a Budapest Galériában. A színészek igazi arcának és az igazi színészarcoknak az ismerője mesél arról, hogyan látja most a hatvanas-hetvenes évek magyar színházi világát.
Akár a címet, akár a koncepciót nézzük, a kiállítás klasszikus retrospektív tárlatnak tűnik, ám a falakon a jól ismert kompozíciók mellett ritkán látott csemegékkel is találkozhat a látogató. A megtekinthető anyag egy részét eddig sosem publikálták, nem azért, mert az idő vagy a rendszer áldozatául esett volna, hanem csupán azért, mert a fotográfus és az élet eddig vagy elsiklott fölöttük, vagy nem tartotta bemutatásra érdemesnek. Az ismeretlen anyag előkerülése hallatán a gyanakvóbb látogató talán az egyszeri művész elfeledett alkotásainak rém unalmas, kizárólag történészeket és filológusokat izgalomba hozó, kevésbé sikerült munkáira asszociál. Aggodalomra azonban semmi ok, a „művészi maradék” mazsolázgatásáról szó sincs. Keleti Éva a kurátorok, Szarka Klára és Gáti György noszogatásával újragondolta korábbi munkáit, és sok kép esetében rádöbbent, hogy amit nem gondolt olyan jónak, az valójában egészen nagyszerű kép. A visszapillantás az exponálás óta eltelt idő, a megváltozott kor és az azóta lepergett életek légrétegén át történt, jelentősen újraértékelve a korpuszt.
 Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán színészpár (részlet a sorozatból), 1971 |
Persze azért a kiállításról a „best of” pillanatok sem maradhattak ki. Itt van a fekete táncost vadul röppenő pillangóként megörökítő Extázis és a Timár Józsefről Az ügynök halálában készült (a Nemzeti Színház parkjában szoborként is megfogalmazott) kép is, amelyen a megtört, beteg színész emeli fáradtan óriási koffereit. A híres Latinovits-Ruttkai házaspárról készült fotósorozat külön sarkot kapott a kiállítótérben, emellett pedig itt sorakoznak a nagyszerű színpadi fotográfiák és híresség-portrék is.
Keleti Éva színészeket megörökítő fotográfiái nem minden esetben készültek a színpadon, több esetben is „kicsalta” a színház falai közül előadóművész barátait a fotós. A Színészek a fán sorozat kedvéért Keletinek fára mászott a finom cipellős Béres Ilonától az ágakon lazán támaszkodó Kállai Ferencig számos művész. A fotográfus szerint ezek a színészek igazán őszinte pillanatai, ahol felszabadult, nem éppen szerepet játszó arcukat ragadhatja meg. Így került lencsevégre Latinovitsék házasságának kiábrándultsága, vagy Gobbi Hilda, amint autójával Dunabogdányba menekíti a Nemzeti Színházból elhozott papírkötegeket.
A színész azonban játszik, nemcsak a színpadon, hanem talán még álmában is. Arról nem is beszélve, hogy még a nem színészek „eredeti” identitását is hiába keresgéljük, hisz az őszinte és igaz pillanat megragadásához tényleg meg kellene fordulni Platón nyirkos barlangjában, ami igazán transzcendens tett lenne. A Lányok a várban képen Törőcsik Mari, Szabó Ildikó és Margitai Ági lazul a romantikus környezetben, és bár a színpad messze, a falra kapaszkodó, cserfes fruska image-ből sugárzik a színésznőség közönségnek játszó arca. Egy másik képen a még színészhallgató Kern András gesztikulál a rakparton, civilben, de mintha a III. Richárdot próbálná épp. Ezzel szemben a színpadon elkapott pillanatok gyakran sokkal őszintébbek, igazán megéltek, mint a Spartacusból vagy A csodálatos mandarinból kiemelt, máig feszültségtől reszkető fotók.
 Timár József az Ügynök halálában, 1959 (A képek forrása: Budapest Galéria) |
Kérdés persze, hogy a színészek és előadóművészek esetében nem épp ez a maníros, teátrális arc-e a legőszintébb. Hofi Géza vagy Alfonzó képeit nézegetve beláthatjuk, ezek az emberek nem játszanak, hanem tényleg ilyenek, vagyis hát nem tudnak nem játszani. Keleti Éva Alfonzót is az otthonában fényképezte, ahol a legőszintébb, hétköznapi pillanatban is minimum a faliszőttest terítette magára egy frottírtörölközőből tekert turbánnal megspékelve, hogy egy váza segítségével adja az indiai kufárt. Darvas Ivánt ’57-ben fotózta le Keleti Éva, amikor mindketten tudták, pár nap múlva elviszik a színészt. Darvas egy erdő előtt, szamaragolva integet – teátrális, mégis az adott pillanatban a lehető legőszintébb gesztus a közönségnek és a szabadságnak búcsút intő művész. Színpad és valóság közt elmosódik a határ, a játék összeolvad az élettel.
Az olyan klasszikus, a hivatás attribútumaival megspékelt fotók közül, mint a mindent betöltő könyvespolcok előtt ülő Örkény és Vas István, kiemelkednek a személyesebb, véletlenszerű képek. Passuth László a macskájával, Fekete Sándor kritikus pedig a Nagy Ho-ho-hóként, hallal a kezében pózol. A lexikonszócikk képi megfogalmazása ezeknél a pillanatoknál elmarad, helyette a magánember kerül előtérbe. Ám még ezeken is felfedezhetjük a Keleti Évának pózoló arcokat, amint a „most másképp fotózva” kompozíciónak állnak modellt.
Talán ezért olyan megindító Dutka Ákos portréja, hiszen ezen mintha épp pózok között kapta volna el Keleti a költőt. A képen Dutka pipára gyújt, valószínűleg azért, hogy felvegye a klasszikus irodalmi arcképcsarnok pózt, ám még mielőtt ezt megtehette volna, Keleti exponált. A gyors munka eredményeként, a költő, habár enyhén, de kilóg az élességi tartományból, helyette a mellette terpeszkedő szamovár a részletgazdag. Ám ez az elcsent jelleg, és a hirtelenségből fakadó hiba az, ami igazán személyessé, intimmé teszi ezt a fotót. Ezt nézegetve mi is egy pillanatra részesei lehetünk a magyar kultúra magánéletének, és Keletivel együtt barátunknak érezhetjük a színpad és az irodalom nagyjait.
A kiállítás 2011. szeptember 25-ig látogatható.