Rendszerint szeptember első hétvégéje az Újbuda Jazz Fesztiválé és a nagy múltra visszatekintő Debrecen Jazz Napoké, majd a második hét a Jazzforum Budapesté, valamint a Jazz, improvizatív zene fesztiválé a vajdasági Magyarkanizsán.
 Ágoston Béla |
Az Újbuda Jazz Fesztivál elsősorban a szabad improvizációs zene fesztiválja, mely az A38, a MU Színház és Újbuda önkormányzatának együttműködéséből született meg 2005-ben. Azóta minden évben megrendezésre került, így az idei már a hetedik évad, melynek teljes programját Szabados György emlékének szentelték, aki a szabad zenélés itthoni elindítójának tekinthető, és a mai napig számtalan tanítványa és követője van.
Két helyszínen három nap alatt összesen kilenc koncertet hallhattak az érdeklődők; sajnos a közel azonos időben zajló programok választásra kényszerítették az embert a két hétvégi estén. A fesztivál keretében első alkalommal láthattunk jazz-tematikájú fotókiállítást: a MU Színházban a Magyarországon élő Pawel Karnowski impozáns fekete-fehér képeit, a hajón pedig több hazai alkotó jazzfotóit gyűjtötték össze, melynek megnyitóján Czabán György beszélt a jazz és a fényképészet kapcsolatáról és esztétikájáról. További kísérőprogramként sor került egy Peter Brötzmannról szóló dokumentumfilm világpremierjére is, ugyancsak a hajó kiállítótermében.
Az első estét Ágoston Béla legújabb zenekara, az Ágoston Frió nyitotta. A „Frío” egyébként alkalomhoz illőbb név lett volna, a MU színházterme ugyanis a nyári szünetet és a zárt ajtókat kihasználva időközben szaunává avanzsálta magát, ám a zene mindeközben mégis hűsítően tudott hatni. Akiknek ez sem volt elég, azok a programfüzetet használhatták legyezőként, a túlélési esélyeiket ekképpen növelve. A hőségen felül további zavaró tényezőt jelentett, hogy nem volt hangosítás – történt mindez annak ellenére, hogy a koncertekről egyébként hangfelvétel készült. A trió ettől függetlenül mindent megtett, hogy méltóképpen nyissa a fesztivált a nemrég megjelent Parázsszőnyeg című lemezük bemutatásával. A két nyitószám sokban hasonlított egymásra: a szaxofon egy lendületes bőgő groove-ra építkezett, dallamos témákat játszva, improvizálós intermezzóval. Ezt követően két nyersebb, erősen brötzmanni ihletésű kompozíciót hallhattunk (pl. az izzadságszagú Rambo című számot), némi humorral fűszerezve: a zenekarvezető olykor a mosogatóedény kinézetű jamaikai acéldobba üvöltött artikulálatlanul, amire aztán annyira ráérzett, hogy a darab végeztével a zenekart is hasonló ősemberi nyelven mutatta be. A líraibb számokban rendeltetésszerűen is használták az acéldobot, először Ágoston Béla játszott rajta egyszerű pentaton dallamokat egy kromatikusan ereszkedő basszus témára, vagy a még fiatal, de nagyreményű dobos Szegő Dávid seprűzött rajta hatalmas elánnal, míg Ágoston Béla ütőgardonon kísérte, Hock Ernő pedig egy kalimbára hasonlító hangszeren próbálkozott. Sokkal népzenésebb irányt vett a koncert, amikor a bőgő és a hegedű együtt szólalt meg; egyébként a hegedűn is Ágoston Béla játszott. Tökéletes nyitánya volt ez a fesztiválnak, még akkor is, ha a visszataps ezúttal elmaradt – érthetően, hiszen mindenki a hűvös szabadba vágyott.
 Frank Gratkowski |
A szünet után egy német-magyar koprodukció következett: a nem túl fantáziadúsan elnevezett DuH (D, mint Németország és H, mint Magyarország). A zenekar tavaly alakult egy észak-rajna-vesztfáliai fesztiválon, azóta megjelent egy lemezük In Just címmel, és jó néhány koncertet is adtak már. Martin Blume és Frank Gratkowski a német kortárs improvizatív szcéna megkerülhetetlen alakjai, magyar részről az erdélyi származású, klasszikus zenét tanult Márkos Albert csellista, valamint egyik gyakori zenésztársa, a vajdasági brácsás Mezei Szilárd játszott, akinek már sikerült a jazzben nem szokványos hangszerével sajátos világot teremtenie az improvizatív zene közegében. A számok közben nem volt konferálás, többek között ebből is arra lehetett következtetni, hogy nagyrészt totális improvizációt hallhattunk, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben. Voltak pillanatok, amikor nagyon jól egymásra találtak a kvartett tagjai, és szinte együtt lélegeztek, de sajnos voltak tátongó rések, üresjáratok is bőséggel, amikor úgy érződött, darabokra esik az egész, ráadásul nem szándékoltan. A hangosítás nagyon hiányzott, különösen a csellóról és a brácsáról, sokszor úgy tűnt, mintha egy német duót látnánk két magyar statisztával.
Persze ez a német duó önmagában is megállta a helyét, amikor kellett. Gratkowski szaxofon- és klarinétjátéka arról tanúskodott, hogy teljes az uralma hangszerei felett, és kreativitása határtalan: szaxofonjával madárhangokat utánzott – csiripelt, trillázott, gurgulázott –, basszusklarinétján pedig didgeridoo-zott, tremolózott, és sokszor fújás közben is énekelt. Martin Blume dobolásáról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: ritkán hallani improvizatív zenében dobost, aki ennyire együtt mozog a társakkal, és ilyen változatos hangokat csal ki hangszeréből. Ha egy pillanatra csökkent a koncentrációm, és kiestem a zenei folyamból, úgy éreztem, mintha egy bolondokháza szobájába nyernék bepillantást. Egy dolog mindent megtanulni a hangszeren, és megint más úgy kézbe venni, mintha először tennénk – és pontosan ez utóbbi nyújt különleges látványt és akusztikai élményt. Ezt kell gyakorolnia egy szabad zenésznek, ha egyáltalán gyakorolható a bolonddá és együgyűvé válás. Két szám közti szünetben például spontán módon inni kezdtek a nagy melegben, majd maga az üveg és a benne levő víz vált hangszerré, és egyben vicces játékká. A koncerten – amennyire egy nyilvános előadás keretében lehetséges – egészen közel kerülhettünk az art brut lényegéhez: nem hatni kell, hanem önmagunkat kifejezni.