A napokban harmincnégy éves Idan Raichel 2002-ben debütált népes, több tucat vendégmuzsikusból és énekesből álló projektjével. Az arab, etióp, jemeni, dél-afrikai és hasonlóképp kuriózumszámba menő helyekről érkező partnerek együttműködésének eredménye végül egy olyan sajátos hangzásvilág lett, amelyben afrikai, dél-amerikai, karibi és közel-keleti zenei hagyományok egyaránt fellelhetők. Igazi olvasztótégely a formáció, névadója például a héber mellett zulu és hindi nyelven is dalra fakad olykor. Mindez – no és a békéről, elfogadásról és szeretetről szóló dalok – 2006-ra meg is hozták a nemzetközi sikert; az Idan Raichel Project manapság Izrael egyik elsőszámú kulturális exportcikkének számít. Egyfajta jó értelemben vett utazó cirkusz, ahol a porondmester nem fél sajátjához hasonló tehetségű művészekkel társulni.
 Idan Raichel |
Persze a sikerhez az ügyes marketing mellett szükség volt a főszereplő erős imázsára is; elsősorban turbánnal zabolázott, köldökig érő raszta hajkoronájára. Mégsem érdemes csupán a külsőségek és a – cinikusok számára talán kissé túlspilázottnak ható – multikulturális arcél és erkölcsi mondanivaló felől megítélni a produkciót. Idan Raichel ugyanis egészen kiváló zeneiséggel rendelkező zongorista – ahogyan ez Budapesten is kiderült. A koncert szellemes dramaturgiája szerint kezdetben egyedül játszott a színpadon, majd fokozatosan csatlakoztak mellé zenésztársak (persze nem mind a hetven) – előbb egy gitár, majd a dob és a bőgő, végül újabb három muzsikus, egyiknél egzotikus fafúvós, másiknál némi perka, de mindhárman remek torokkal.
Túlzás nélkül állítható, hogy Raichel azonnal drámai atmoszférát teremtett, amint mélyen előre dőlve, hangszerébe temetkezve, a külvilágot teljesen kizárva játszani kezdett. Repetitív, meditatív sorait hol úgy díszítette, hogy kezét hárfaszerűen végighúzta a húrokon a hangszertesten belül, hol pedig úgy, hogy a zongora mozgó farészeit ritmuskíséretre vetette be. A szuggesztíven ismétlődő, ritmikájukban mégis folyamatosan evolváló alapok felett mindeközben a világtörténelem legfogósabb skálái adtak az improvizált sorok számára keretet. Bensőséges, megrázó és a szó legigazibb értelmében művészi lett a végeredmény. Ráadásul hősünk számtalan stílusban mozog rendkívül otthonosan hangszerén, az etióp népzenétől a honky-tonkig, ami külön ámulatra késztetett.
Ahogy nőtt a létszám a színpadon, az instrumentális zene helyét úgy vette át fokozatosan a vokális. Kezdetben a Bobby McFerrin és Richard Bona által képviselt éteri hangmágia dominált, majd a Pat Metheny által kitaposott etnós-énekes hangzásvilág (a hangszerelést tekintve erős Toto hatásokkal), s végül a Mori Kanté/Cheb Mami fajta, immár pimaszul populáris megfejtése ugyanennek. Mire Idan Raichel is dalolni kezdett, rá kellett ébrednünk, hogy éneke bár expresszív, közel sem azonos színvonalú hangszeres tudásával, leginkább egy közel-keleti Zoránként lehetne körülírni. S természetesen a szövegcentrikus dalok idegensége egy magamfajta kívülálló számára nem segítette az azonosulást.
Érdekes volt megfigyelni, hogy amint ritkultak a kitárulkozó, levegős középtempók, amint fogyatkoztak a nagy ívű rögtönzések, vagyis amint egyre kevesebbet bízott a muzsika a hallgató szellemi aktivitására, fantáziájára, úgy éledt meg a közönség. Úgy tűnik, e fordított összefüggés kultúrafüggetlen. A zsúfoltabb, szájbarágósabb (de még mindig rendkívül igényes) hangzás a végére már valóságos bulihangulatot eredményezett. Idan Raichel John Lennonra hajazó naiv pacifista víziója a szemünk előtt lett valósággá, amint az emberek mosollyal az arcukon örültek egymásnak és a zenének.
Mindez még bőven vállalható kompromisszum volt a könnyed világpolgári szórakoztatás és a majdhogynem szakrális természetű artisztikum között – még ha számomra ez utóbbi is nyújtott messze nagyobb élményt.