 Omer Klein |
Omer Klein nagyszerű Rockets on the Balcony című lemezére épült a koncert, hősünket Haggai Cohen Milo kísérte bőgőn és Ziv Ravitz dobon. Bár sokszor nem volt könnyű szétszálazni a zongora hangjait a zsinagóga cseppfolyós akusztikája miatt (mintha egy gigantikus zengetőt építettek volna a hangszerbe), a minőség azért nyilvánvaló volt. Egyben az is kiderült, hogy Klein lemezekről ismert kissé túlzott sterilitása szerencsére csak a stúdiófelvételeken van jelen. Játéka élőben, ha kell mantraszerűen szuggesztív, máskor letaglózóan energikus, ám legtöbbször mégis elmélyülten lírai. S legalább ennyire fontos megemlíteni zeneszerzői kvalitásait is: jellegzetesen egyéni világának titka, hogy az egyszerűség határmezsgyéin egyensúlyoz kifinomult intelligenciával. A dallamot megérti, mielőtt eljátssza, s megéli miközben átadja.
Stílusát tekintve Klein a kortárs post-bop legattraktívabb oldalát vegyíti a közel-keleti skálák és afrikai ritmusok készletével, folytonosan kikacsintva a klasszikus zene világába (elsősorban a szerkezeti-szerkesztési megoldásokon keresztül). Ezen az estén a Fear of Heights című kompozíciójában mutatkozott meg leginkább erős komolyzenei képzettsége. A klasszicizáló szerzemény melankóliája Bachtól Chopinig hozza játékba a múltat, s majdhogynem csupán a hangszerelésből, vagyis a dob és a bőgő becsatlakozásából derül ki, hogy kortárs szerzeménnyel van dolgunk. Egészen máshonnan nézve ugyanezt: a darab egyfajta Astor Piazzolla-parafrázisként is felfogható.
A világzenei fúzió egyik szép példája volt az Espagna címet viselő húzós ötnegyedes tétel, amely a címhez és az előadóhoz egyszerre méltó módon a flamenco és a klezmer egzotikuma közt oszcillált. Mindehhez egyszerű, de fogós vezérdallam, makacsul ismétlődő, megbabonázó ritmusok fifikás egymásra épülése és modern improvizációs betét dukált. Oly kézenfekvő, s mégis teljességgel elementáris lett a végeredmény.
 Ziv Ravitz |
A Neila névre keresztelt dal is hasonló kötéltáncon alapult. Vonóval játszott bőgővel indult, amely egy Chick Corea-szerű post-bop orgiába csapott át, sokadjára megmutatva, hogy Klein fő terepe a fokozás. A tetőponton érzi leginkább elemében magát. (Kétkezes, sűrű felrakású, egyre erősödő intenzitású meneteinek önmagába visszatérő láncolata Klein játéktechnikai és szerzői védjegyének számít immár.) Ráadásul a fokozás eksztázisának emlékét még utólag is képes fel-, illetve tovább értékelni, mégpedig egy légiesen meditatív kivezetéssel. A bőgő visszatér és egy bartóki szépségű közép-európai melódiával nyugszik le a szerzemény. A nép- és műzene közti határvonal végleg elmosódik. Amiként az is meghatározhatatlan, hogy hol végződik a tradicionális klezmer és hol kezdődik a kortárs jazz a tüzes The Wedding Song esetében. Klein ugyanis azon kevesek egyike, akik képesek tökéletesen meggyőző „folk témákat” (is) komponálni.
A poézissé emelt egyszerűség másik nagy pillanata a Shining Through Broken Glass volt. Kezdetben vala egy Michel Petrucciani-szerű, akár neutrálisnak is mondható menet, amelynek ritmikája, hangsúlyozása, repetitív mivolta Philip Glass és John Adams stílusát idézte. (Illetve nyomokban az old-school Broadway-balladák harmonizációját.) Erre épült rá a szimpla, de emelkedett dallam, majd egyre „etnósabb” színező hangok érkeztek, hogy ismét jelenlévővé tegyék a zsidó hagyományt. A kíséretben fel-felzubogott a disszonancia réme, egyre több szekund súrlódott egymással – majd egy váratlan fordulattal mindez egy ízes blues rögtönzésben teljesedett ki.
Omer Klein zenéjét megszokásból, esetleg lustaságból még jazznek hívjuk, pedig valójában már új kategóriát érdemelne – oly könnyed természetességgel rakódnak egymásra benne a felsorolt elemek, abszolút befogadható muzsikát kiadva a végén. Ezt bizonyította a telt ház, és az összegyűlt érdeklődők limbes-lombos korfája is.