A kontextusnál csak egyvalami volt erősebb: a vonókezelés. Mert amíg az orosz-angol Veronika Shoot légiesen szentimentális zongorajátéka nekem mindvégig kissé anakronisztikusan hatott, a 27 éves belga Leonard Schreiber kétségtelenül generációjának egyik legfontosabb hegedűművésze. A duó már ez első benyomást sem bízta a véletlenre, hisz Bach Air (a D-dúr szvitből) című időtlen melódiájával indította a programot. Az intim hangvétel tovább folytatódott, előbb egy kortárs belga, majd egy kortárs amerikai szerző darabjával.
Leonard Schreiber |
A Shoah áldozatainak emlékére íródott Dirk Brossé-mű – Néma hangok visszhangja (Echoes of Silent Voices) – tisztán kompozíciós szempontból nézve meglehetősen (értsd: túlontúl) hagyománytisztelő alkotás. Mintha csak egy évszázaddal ezelőtt íródott volna. Ez egyrészt dicséret, hisz közismerten nagy és fontos időszaka volt az a nyugati zenetörténetnek, másrészt persze némi csalódásra is utal. Ráadásul még Schreiber valóban makulátlan és párját ritkítóan érzékeny játéka sem volt képes leplezni a szerzemény gyengéit, elsősorban a vezérmotívum túlhajtott ismétlésében megmutatkozó dagályosságot.
Az ezt követő John Williams-tétel, vagyis a Schindler listájának főcímdala közben aztán már ismét csak arra tudtam koncentrálni, hogy milyen gyönyörűségesen vezeti a dallamot a hegedűs; a hangszer legnagyobbjaira jellemző intonációs tökéletességgel, játékossággal, dinamikai részletgazdagsággal. Telis-tele lélekkel. (Megjegyzendő egyébként a szóban forgó darab és a Harry Potter I. című, szintúgy sikerfilm főcímdalának kísérteties alkati rokonsága – természetesen utóbbi is John Williams szerzeménye.)
Ezután Veronika Shoot magára maradt a színpadon, két Chopin-mű társaságában. Bár ismerem Yehudi Menuhin elismerő szavait Shoot tehetségéről, én a magam részéről határozottan üresebbnek láttam a színpadot szólói közben. Persze rendkívül képzett muzsikus, akinek gyengédsége a lírai cisz-moll noktürnben még teljesen rendben is volt. Ám a virtuóz muzikalitás pillanataiban (Fantasie-Impromptu Op. 66.) már sem a tempó nem volt eltalált, sem a fokozások nem voltak elég erélyesek. Kicsit a zsinagóga egyedi akusztikája is hozzájárult a maszatos hangzáshoz, de nekem ezzel együtt is feltűnő volt a darabvégi presto viharzásának erőtlensége.
Veronika Shoot |
Schreiber Mendelssohn második hegedűversenyének édeskés Andantéjával tért vissza a színpadra, és itt először éreztem párszor bizonytalannak egyes magas regiszterű frázisoknál, de tényleg csupán pillanatokra. Aztán jött az est csúcspontja: Ernest Bloch Nigunja, vagyis a jiddis tematikájú Ball Shem szvit középső tétele, a zsidó spiritualitás zenei megvallásának egyik fontos múlt századi momentuma. Az őszinte kitárulkozás szenvedélyessége tapintható volt a teremben. Az átszellemült hegedűszónak köszönhetően egyszer csak teremtő és teremtett felkavaró párbeszédének közepében találtuk magunkat.
Levezetésként könnyed későromantikus zsánerdarabok következtek, jelesül Fritz Kreisler két szerzeménye (Liebeslied, Tambourin Chinois). Majd a legendás hegedűvirtuóz, Pablo de Sarasate nyaktörő Zigeunerweisen című szerzeménye tette fel az i-re a pontot. (Utóbbit általában nagyzenekari átiratban hallhatjuk, noha eredetileg kétszereplős kamaradarabnak készült.) Itt Schreiber – a szerző intenciójának megfelelően – cigány melódiák apropóján valósággal felszántotta hangszerét; technikai tudásának minden elemét megvillantva, a flageolet-hangoktól kezdve a beékelt pizzicatókig.
Ráadásként George Gershwin Porgy és Besséből érkezett még mutatóba egy melódia, a habkönnyű, s épp ezért igen populáris It Ain’t Necessarily So – csak hogy a koncert alcímében beígért ív (Bachtól Gershwinig) előálljon. De erre az élmény szempontjából nem is volt igazán szükség, hiszen a katarzist már mindenképpen hazavittük volna.