Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉLETLEN SZEKERCE

Szécsi Noémi: Nyughatatlanok
2011. szept. 2.
Rendhagyó történelmi regényként aposztrofálja magát Szécsi Noémi új könyve, pedig alapvető vonásait tekintve a Nyughatatlanok tipikus, ízig-vérig magyar vállalkozás. Nagy hatásfokkal kezd égni, de a fellángolásokat leszámítva javarészt takarékon pislákol. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.
Szécsi Noémi újromantikus regénye – stílszerűen a XIX. század uralkodó stílusirányzatára utalva – egy Jókai-novella bravúros átiratával indul, de a felütés után a szöveg lehiggad, s mintha mi sem történt volna, Bárdy Rudolf, a magyar emigráns tiszt és Aimee, a skót nevelőnő egymásra utalt hétköznapjai bontakoznak ki keserves lassúsággal egészen addig, míg helyükre nem kerülnek az Előhang eseményei. Az olvasó kezdettől fogva biztos lehet benne, hogy a Bárdy-család valamiképpen – hozzátartozóként, barátként, honfitársként, emberként – érintett lesz a tragédiában, az előfeltevés igazolódása mégis a reveláció erejével hat: se előre nem lehet nézni, se hátra.
A Nyughatatlanok egy kiirtott család szellemének közvetlen, és a szabadságharc illetve a XIX. század szellemiségének közvetett megidézése, egyszersmind a kettő összekapcsolása anélkül, hogy a regény a békében, szolgaföldben nyugodni nem tudók olcsó kísértettörténetévé, vagy az emigráns katonák titkos összeesküvésének hatásvadász kalandregényévé válna. A Nyughatatlanok nyilvánvalóan az alaposan felvezetett-késleltetett csattanó miatt marad emlékezetes, de a regény sikerének kulcsa az, hogy a Bárdy-család elfojtott, felszínre törő feszültségeire, az emigráns lét, a hazátlanság és a nyelvi-kulturális intolerancia problémáira fókuszáló történet miként állja meg a helyét önmagában.
Az Előhang magától értetődő, megrendítő brutalitását a kiegyenesített kaszára tűzött fej morbid tréfája oldja, ugyanakkor az akasztófahumor nemcsak előkészíti a tényleges szellemidézést, de az oláh parasztok istenfélő babonássága a magyar bárónő majdani spirituális hitbuzgalmával fonódik össze, jelezve a származás- és/vagy meggyőződésbeli különbségek társadalmi vetületének indokolatlanságát. 
A hazátlan emigránsoknak sehol sincs maradásuk, aminek legfőbb oka a sztereotip gondolkodás megszilárdulása – jó példa erre a XVIII. század elején keletkezett, ún. stájer néptábla, amely vélt vagy valós tulajdonságaik alapján, önkényes módon hasonlítja össze, majd rangsorolja Európa nemzeteit. Mindeközben a kozmopolita Aimee angolul, a nacionalista Bárdy magyarul, Matild lányuk többnyire franciául társalog, Fülöp fiuk pedig tüntetőleg hallgat, ugyanakkor az egymás meg nem értése nem a nyelvi természetű áttételességből, hanem az előítéletekből fakad. Márpedig az ellentétes álláspontok kialakulásához elég egy apró, nézőpontbeli eltérés – figyelmezteti saját magát Aimee: „Miután a lengyelekkel már megégettem magam, nem szívesen álltam szóba magyarokkal, mert tudtam, hogy a lengyelek szomszédai, és hozzájuk hasonló, izgulékony emberek. […] Vagy inkább mondjam így: a lengyelekkel már megégettem magam, így szívesen álltam szóba magyarokkal is, mert tudtam, hogy a lengyelek szomszédai, és hozzájuk hasonló, izgulékony emberek?” [214.o.]
„Budapest, London, Párizs / Nem leszek már soha normális” – hangzik a Blues Company örökbecsű nótájának kivételesen szalonképes refrénje, és legalább annyira idegenül hat a Nyughatatlanok kontextusában, mint a Marseille-ből, Párizsból, Brüsszelből és Oostendéből is továbbálló emigráns csoport a helybeliek számára. Az identitás- és kultúrakeveredés elkerülhetetlen, amíg azonban az angolok, franciák vagy flamandok időközben nyitottabbá, toleránsabbá váltak, addig mi, magyarok még mindig a százötven éves sérelem okozta sebeinket nyalogatjuk. 
A búsmagyar kesergést elkerülendő a regény romantikus stílusjegyekkel színesíti, akasztja meg a történetet, azonban hiába a lappangó kísértethistória, az olykor felsejlő, máskor tetten ért homoszexualitás, az emigráltak kiszolgáltatottságát jelképező földközi-tengeri hánykódás (nem véletlenül hívják a gőzhajót Speranzának), az okkultizmus átszellemült gyakorlása, a lengyel udvarló és az egzotikus örömlány felbukkanása vagy éppen a kibontakozó kémtörténet, ha a regény fejezeteinek rendre lefityeg a vége. 
A stájer néptábla.
A stájer néptábla
Az izgalmakat fokozó epizódokra szükség van, ugyanakkor a szövevényesnek ígérkező történetszálak elvarrása is szándékolt, hiszen ez az, amivel a részint kivárásra játszó, részint a familiáris viszonyokkal pepecselő narráció még meg tud birkózni. Persze irodalom-, műfaj- és kultúrtörténeti szempontból valóságos kincsesbánya a szöveg, de ez aligha kárpótol a hiányosságokért: a vontatott, gyakorta céltalannak bizonyuló történetszövésért, illetve a naiv, főként a párbeszédek során jelentkező patetikus frázisokért – mintha a regény elbeszélésmódja a szabadságharc utáni kiüresedést modellezné.  
Hiányzik a szöveg rétegzettsége, játékossága, iróniája – igaz, Szécsi Noémi ezt alighanem szánt szándékkal korlátozta szövegében: „Azt gondolom, a cinizmus meg az irónia nagyon kiüresedett. Az utóbbi húsz évet mindenképp az irónia jellemezte az irodalomban; és én is ezt tartottam fő csapásiránynak, de azt gondolom, hogy mostanra sok tekintetben tarthatatlanná vált, változtatás nélkül nem lehet továbbvinni. Üresen kong, és én magam is egy kicsit ráuntam erre a szemléletre, másrészt az olvasók reakciói is azt mutatják, hogy vágynak valóságos, komoly és patetikus dolgokra, ha mondhatom így. Szerintem nem kell ettől annyira félni, az íróknak vállalniuk kell ezt a kockázatot” – nyilatkozta egy interjúban.
Csakhogy a leírás egyszerűsége nem ad hozzá a szöveghez, a száműzetés keserű kenyere kifejezést pedig már nem lehet irónia nélkül olvasni. Minden bizonnyal van létjogosultsága Szécsi Noémi újromantikus törekvésének, de a Nyughatatlanok akkor a legmeggyőzőbb, amikor a szöveg játékossága kerül előtérbe, mint például az öntelt magyar főnemesre – „az egy hete tartó utazáson már hozzászokhattak, hogy vagy Almássy vesszőparipáin lovagolnak, vagy a báró úr unottan ásítozik.” [68.o.] – vagy a teltkarcsú Amálkára – „Termete így a húszas évei végére már befűzhetetlenné terebélyesedett” [191.o.] – tett megjegyzések alkalmával. Ugyancsak kettős olvasata miatt parádés az a jelenet is, amikor Bárdy szeretkezés közben a szabadságharc angol újságokban megjelent híreiről érdeklődik feleségétől, hiszen a forradalmi hevület egyszerre hat potencianövelőként, illetve segít koncentrálni a coitus interruptus precíz végrehajtásához, jóllehet a perverznek ígérkező szexjelenet a szabadságharc meddőségére vonatkoztatva nyeri el végső jelentését. 
A szöveg visszafogott szarkazmusa, mérsékelt szellemessége nyugodt, rezignált olvasmánnyá szelídíti a regényt: a szabadságharc kísérteteivel, a dicső múlt démonaival történő leszámolás éppen annyira melankolikus, mint az emlékezés nosztalgiája. A Nyughatatlanok – saját magával szemben támasztott elvárásait meghaladva – joggal követeli helyét a kortárs magyar történelmi regények sorában. Elmarasztalás tehát legfeljebb azért érheti, mert nem formálódott remekművé, noha erre minden esélye megvolt. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek