 Jelenetek az előadásból |
A digitális kijelző 42 fokot mutat, mikor kifelé araszolok a városból, az utca néptelen, csak néhány, pólóra vetkezett fiatal kóvályog a szélütött utakon, forró léghullámokat ont a szennyes aszfalt – ez már a pokol vagy még csak a purgatórium? Fönn, a zsámbéki fennsíkon is remeg a levegő, perzsel a nap, míg a hosszú gyalogúton a dombba simuló rakétasilóhoz érünk.
Sétálós előadásban lesz részünk, fönn kezdünk magasan, a betonmonstrum tetején, szerencsére senki nem töri a lábát, míg felmászunk a keskeny, lélekvesztő lépcsőkön. S ott mindjárt elénk tárul a Zsámbéki-medence pazar panorámája, az utolérhetetlenül gyönyörű pannon táj. Alkonyodik, vörösen ballag nyugat felé a napkorong, aranyban és bíborban fürdik a vidék, lehetünk vagy harmincan nézők, a játékosok már ott ácsorognak a pici magaslaton, utcai viseletben. Jámbor József, a rendező elmerülten szemléli a távoli horizontot, s arra gondolok, alkotóként nehezen jön ki ebből a látványból győztesen, mert a régió szépsége mindannyiunkat beszippant. A körbefutó betonkorlátnak dőlünk, s hallgatjuk a színészeket, amint megidézik a planétákat, komplett kozmológiai világkép bontakozik ki előttünk, az egyik, fekete pólós fiú odaszalad valamelyik nézőhöz, s hangosan a képébe mondja a szövegét. De nem sokáig tart az előjáték, már megyünk is tovább, araszolunk lefele a meredek domboldalon, egy nehezebben lépegető, imbolygó nézőt karon fogva segít a fekete pólós játékos, odalenn hangos dicséretet is kap, ez az ő bónusza, ha már épségben leért. A színház, tudnivaló, veszélyes üzem, néha a nézőnek is.
 |
De irány a betonsiló, döndül a hatalmas, rozsdás vaskapu, tömörüljünk itt, elöl, hangzik föl valamelyik szereplő vezényszava, tömörülünk engedelmesen, mi mást tehetnénk, benn is meleg van, ámde nincs levegő, csak szálló por, bőven, néhányan máris prüszkölni kezdenek. Közben sorok hangzanak föl az Isteni színjátékból, majd alkalmi beszólások, ironikusnak szánt kommentárok színesítik az összképet, mire végre Jámbor József, a rendező fád és elgyötört hangon mondani kezdi a jól ismert, Babits fordította sorokat: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam…”
Később gondosan összefoglalják a mű tartalmát is, a Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom köreit. Apropó, Paradicsom: azt már korábban is megelőlegezik, mikor pirosló és lédús bogyókat kezdenek szürcsölni hangosan; ha már Dante, akkor legyen a pokolban is némi paradicsom. Még később az infernó tűzesőjét magasból aláhulló paradicsom-reszelék szimbolizálja. Ilyen közvetlen, s némiképp szájbarágós analógiák később is feltűnnek a játékban. A pokolban (purgatóriumban?) fortyogó szerencsétlen páriák ott vonaglanak a hosszú siló végében, vöröslő fénybe vonva, naná, hisz lángnyelvek nyaldossák őket, közben megint Babits-sorok úsznak elő, elég tetszőleges válogatásban, a szokott kiszólásokkal, kommentekkel fűszerezve, majd egyszer csak Petőfi-versdarabkák következnek, nyílnak a völgyben a kerti virágok, igaz, még augusztus van, elvileg nyárvég, gyakorlatilag hisztérikus kánikula, s mikor József Attila is előkerül, bizony gondolkodóba esem, hogyan is akar itt és most találkozni Dante a kései költőtársakkal.
De megyünk tovább, vándorolunk a következő silóba (mit vándorolunk: átterelnek bennünket, a lemaradók hangos feddésben részesülnek), a költő megszemélyesítője, a rendező méretes bőröndbe pakol limlomokat, s hosszú fekete kabátban vezényli truppját, Beatricét és a többieket, akiknek meg kellene idézni Dante Alighieri szellemét és művét. Hát, mit mondjak, kevéssé sikerül, inkább csak afféle zanzákat kapunk, szeszélyes kiszerelésben. Helyette fennhangon deklamálják a Dante-sztorit, rövidített kivonat, középiskolai anyag, már aki még emlékszik rá, aztán rappelnek is egy sort, a rap-szövegek mintha Babitstól lennének, bár ki tudja, egyébként pedig tökmindegy, hogy tőle vannak-e vagy mástól, hiszen az egész konfúzus massza nemigen akar összeállni egésszé.
 Fotó: Ilovszky Béla (A képek forrása: Zsámbéki Színházi Bázis) |
Porzik a betonsiló rendesen, szárazjéggel füstölnek, s a fiúk-lányok rituálisan hajladoznak a gomolygásban, harsányan vagy középhangon mondják szövegüket, kong a visszhangos hangár, s az artikuláció sem valami fényes. Mikor újra kitárul az ormótlan vasajtó, és a nyirkos, fülledt és fullasztó térből kitódulunk végre a szabadba, már majdnem lement a nap, illatos a levegő, tücskök zenélnek. „S a földi lelkek fáradalma, búja / enyhén oszlott a tompa légbe széjjel”, mondanám a költővel. Egy fiúszereplő újra fölhág a siló tetejére, közben a pucér hátsóját próbálja takargatni, szegény, kap majd a nyakába egy vödör vizet, az alkalmi zuhanyból pár közel álló néző is részesül. Bő egy óra húsz percig tart a szeánsz, végig ácsoroghatunk, valamelyik silóban piros kanapé fogadja a betérőket, valaki azonnal helyet is foglal rajta, egyébként nem történik vele semmi, mármint a kanapéval (a nézővel se nagyon), csak úgy ott van, én meg azon töprengek, milyen remekül is lehet olvasni Dantét, otthon, kényelmes fotőjben ejtőzve.
Mire véget ér az attrakció, a játékosok (Harsányi Attila, Kakasy Dóra, Menszátor Héresz Attila, Somody Ildikó, Selmeczi Bea, Sütő András Miklós, Szinovál Gyula, Boros Ádám s persze a színész Jámbor József) csuromvizesre izzadnak, dolgoztak keményen, rajtuk bizonyosan nem múlt semmi. Talán ők is valamivel sokrétűbb és átgondoltabb Dante-interpretációt érdemelnének, morfondírozok kifele menet; a rendezőtől, megannyi izgalmas zsámbéki előadás létrehozójától, valahogy többet vártam. Mikor a parkoló fele poroszkálva megállok a magaslati úton, megint csak rabul ejt a természet pompája, a napnyugta csendje, a párálló dombok kékje, s lassan már el is felejtem, hogy Dantéért jöttem a zsámbéki bázisra.