 Szélkiáltó együttes |
Augusztus 17-én Pusztafaluban a Szélkiáltó együttes zenés-verses estje hat órakor kezdődött, még alkonyat előtt; az állatok még nem voltak hajlandók maguktól az ólba vonulni, be kellett őket terelni. Ebben a korainak számító órában ez meglehetősen időigényes feladat: ezért késtek néhányan a református templomban rendezett koncertről – így nem lehettek jelen a presbiter asszony köszöntőjén, és volt, aki az első versekről, Lakner Tamás bevezetőjéről is lemaradt.
A Szélkiáltó vezetőjének több mint harminc esztendeje adományozták a Liszt-díjat, énekegyüttesével, a Bartók Béla Férfikarral sorra nyeri a kórusversenyeket: első helyezettek voltak három éve a grazi kórusversenyen, nincs olyan kórusos seregszemle, ahol ne lennének szívesen látott vendégek. Mind intonációban, mind kifejezőerőben utolérhetetlen, remek énekesekre számíthattak a pusztafaluiak, a pálinkájukról híres pálháziak meg a különleges helyek látogatására fogékony vendégek. Az utóbbiak a Zempléni Fesztivált látogatva bebocsáttatást nyertek már számtalan szebbnél szebb templomba, végigtúrázhatták a tokaji borvidék frekventáltabb helyeit. Ámbátor Pusztafalunál barátságosabb faluba nem hiszem, hogy elvetődtek: körül hatalmas hegyek magasodnak, karnyújtásnyira a magyar koronát is megóvó füzéri vár.
A Gryllus Vilmos szerkesztette – elégszer nem dicsérhető – Hangzó Helikon című sorozat nem egy darabja a Szélkiáltó műve. Vannak sikerültebb és kevésbé sikerült összeállítások ezek sorában: az utóbbiak közé tartozik a pusztafalui koncert anyagát is képező Márai-lemez. A verseket mintha nem sikerült volna eléggé a sajátjaikká tenni az együttesben alkotóknak. Ennek következtében, a Márai-dalok érdektelenebbek, unalmasabbak. Árulkodó, hogy e darabok hangszerelése a legcifrább, ezekhez a versekhez kerül elő a herfli, a tambura. Márai Sándor költeményeinek maradandó voltáról nem vagyok meggyőződve – és mintha így lenne ezzel az együttes alkotógárdája is.
A népzenés alaphangot megadó, intrónak minősíthető Most érkeztünk e helyre után következett a József Attila-blokk (A költő szerelme című lemez bemutatása). A Pécsről érkezett dalnokok nem csak kiválóan énekelnek, de remek vonósjátékosok is: az első és a második dalnak (Minden s mindenki szeret engem, illetve Áldalak búval, vigalommal) a csellószólam kölcsönzött különös lebegést. A Mikor az uccán átment a kedves a közbesuttogások, az előadói lelemények, így a finom ütős kíséret és a csiklandós játékosság miatt volt az est egyik legszebb pillanatának mondható.
Nagy László egyik versének megzenésítését a kortárs költők követték. Egy csipetnyi Bertók László, aki földije révén az együttesnek, házi szövegbeszállítónak számít; nem kis büszkeség érződött Lakner bon mot-jában: nekünk Kossuth-díjas szövegírónk van. Majd egy holland költőnő és Ágh István verse következett.
A jelenleg Lakner Tamás, Keresztény Béla, Rozs Tamás, Fenyvesi Béla összetételű együttes, Tarbay Ede Macskazenéjével folytatta. A ritmusváltásokkal élénkített dalnál előkerült a furulya, megidéződött a Szélről legeljetek kezdetű népszerű művecske, volt persze nyivákolás, a hát felpúposítása, valamint disszonáns hangok. Ezt követte a Szélkiáltó számos koncertjén búcsúdalként felcsendülő Weöres Sándor-megzenésítés, a Négyen ballagtunk: ez volt az a költemény, amit később is, örökké csak ezzel a dallammal fogok hallani. A dal elégikus, de nem nosztalgiázó hangja, eleven hangütése felidézhette az idős falusiakban is távoli gyermekkorukat. Nem minden szöveghez passzolt ilyen pontosan a dallam, nem mindegyik dalon érződött a közös munka öröme annyira, mint ezen. A Szélkiáltó nem tudott annyi precízen passzoló, vagy pláne evidens dalt összehozni, mint a Kaláka. De ez a dal – és még vagy kettő – telitalálat. És az előadás minősége mindvégig kifogástalan volt: Laknerék tisztán intonálnak, érzékenyen énekelnek, ügyes hangszeres zenészek.
A koncert után a vendégeket pogácsával és pálinkával kínálták a helyiek. Ezekre sem lehetett panasz.