Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AVAGY ELMENNEK ŐK

Vízkereszt, avagy elmentek ti a jó kurva anyátokba / Kaposvári Egyetem Művészeti Kar
2011. aug. 20.
Mi mással énekelhetné el hattyúdalát a Kaposvári Egyetem végzős Mohácsi-osztálya, mint a Vízkereszttel? És hol máshol, ha nem Petörkén? És hogy máshogy, ha nem így? MARKÓ RÓBERT ÍRÁSA.
Shakespeare Vízkeresztje igen különös színdarab. Egyrészt – olvashattuk Kéry Lászlónál – az utolsó igazi, vérbő Shakespeare-komédia, benne szinte minden fogással, amely a nagy vígjátékokat működteti. Másrészt valami furcsa rémület és riadalom lengi be a művet, melynek oka minden bizonnyal az, hogy a majdnem tragédiába forduló történetet számos alkalommal csak a megmagyarázhatatlan véletlen egyengeti simára. 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A Petörkén, a Kaposvári Egyetem vendégházának nappalijában, udvarán, a közeli tó partján, sőt a tóban eljátszott Vízkeresztnek pedig éppen kapóra jön a shakespeare-i atmoszféra: Mohácsi János osztályának – Béli Ádámnak, Boros Annának, Decsi Editnek, Formán Bálintnak, Kárpáti Pálnak, Keresztény Tamásnak, Kiskamoni-Szalay Lillának, Lábodi Ádámnak, Lovas Rozinak, Porogi Ádámnak, Váncsa Gábornak és Vitányi-Juhász Istvánnak – ez az utolsó közös (ezúttal állam-) vizsgaelőadása. 
Ily módon a produkció célja is, megítélése is halmozottan más, mint más, tetszőleges színházi előadásé. A szándék ugyanis itt nem elsősorban (nem csak) a rendezői vízió nagyszerűségének, az alkotói olvasat érvényességének megmutatása. Hanem annak demonstrálása, hogy a játszók az elmúlt tanévek alatt elsajátították – megfelelő fokon sajátították el – a mesterséget; annak demonstrálása, hogy felkészültek az iparszerű színházi termelésben való részvételre, hasznos tagjai lehetnek bármilyen kőszínházi társulatnak, mert ezt is, azt is tudnak. És: ezúttal a talán utolsó közös munka minden örömének és bánatának megélése, nagyszabású színházi búcsúzás egymástól, a közösségtől.
Természetes, hogy ezt a búcsút az osztályvezető tanár, Mohácsi János rendezze. Természetes, hogy ez a búcsú tobzódjon a hosszú, húzatlan, játékötletektől hemzsegő jelenetekben. Természetes, hogy ez a búcsú úgy értelmezze Shakespeare Vízkeresztjét, mint kevéssé valóságos kifordítom-befordítom történetet, és az előadás tulajdonképpeni mondanivalóját a bő négyórás – a szubjektív idő szerint hosszúdad, de egyáltalán nem hosszú – jelenetfolyam utolsó tíz-tizenöt percére tartalékolja. Mert a szép, csillagfényes éjszakába hajló verőfényes délután felépítése ilyen: az osztály – kiegészülve alsóbb évfolyamos hallgatókkal: Kopek Jankával, Lakatos Mátéval, Mohácsi Norberttal és Rainer-Micsinyei Nórával – eljátssza saját Vízkereszt-adaptációját, majd rituálisan vízre bocsátja a játékos múltat, melynek ez az előadás is a része, bizonyos szempontból végkifejlete.

vizkereszt2

Az első etapban a Shakespeare-darab szakszerű, nagy kedvvel való, ráérős, térgenerikus elővezetését látjuk: a hajótörést szenvedett, a habokból előmászó Viola és Sebastian valóban a habokból mászik elő, Orsino herceg pásztoridillbe illő, természetközeli udvartartása valóban a természetben muzsikál és heverész, a gyászoló Olivia grófnő pedig valóban sötétített szobában, elfátyolozottan gyászolja bátyját. Hogy Mohácsi-előadásban vagyunk, tudható többek között onnan, hogy Sebastian vízből való kimentése valóságos Baywatch-paródia, Violáé a darab véletlen-dramaturgiáját reflektáló magánszám, Orsinóék terjengő cannabisfüstben meditálnak, Olivia pedig Brezsnyev temetését nézi újra és újra fekete magányában. Nemcsak a fenti gegek mohácsisak: az előadás szöveg- és színházi nyelve, zeneisége, humora is rendkívül jellemző, s a játszók mindegyike anyanyelvi szinten műveli ezt a fajta színházat.
Amelyben elsődleges a csapatmunka, a közös(ségi) létezés, az egymás energiáiból való táplálkozás. E közösségiséghez ezúttal súlyra is csaknem egyforma szerepek, lehetőségek társulnak: előfordulnak szerepcserék és -váltások, ez pedig nemcsak a játszandók nagyságának arányosítását szolgálja, de arra is bizonyíték, hogy ki-ki nem csupán „egyfajtát tud”, de olykor radikálisan másféle karakterek megformálására is képes. 
És mindenki jó valamiben: Béli Ádám Orsino apatikus merengésében, Boros Anna Viola/Cesario dacos és naiv tisztaságában, Kiskamoni-Szalay Lilla Olivia porcelánkemény tartásának megmutatásában. Kárpáti Pál és Vitányi-Juhász István nagykönyvből kilépett, sztereotip, karikírozott rendőrpáros, Váncsa Gábor felsőbbségtudatát csöndes agresszióval leplező Malvolio és a trágárság líráját felmutatni képes Bohóc (Bohonc). Decsi Edit atletikus nőiességű vízimentő, Formán Bálint remekül poentírozó Kovács Márton-tanítvány, Keresztény Tamás kétségbeesett, korfui népviseletbe öltözött borostás ikerlány. Lovas Rozi talajközeliségében is királynői eleganciájú Mariska, Lábodi Ádámról eldönthetetlen, hogy Orsino illír patrióta szakácsaként vagy meghurcolt Malvolióként bravúrosabb. Porogi Ádám játssza – rejtélyesen és dinamikusan – a Lény nevű rejtélyes és dinamikus szereplőt, Illíria hol rettegett, hol szeretett, nyilván metaforikus kabaláját, valamiféle Pán-alakmást. Ezt a figurát végzik ki, gyújtják fel és bocsátják vízre a játszók az előadás végén, zsigeri hatású, zenés-fáklyás gyászmenettel kísérve.
Nem kérdés, kit, mit temetnek.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek