A valahai nagy sikerek újraélesztése – hiszen a rossz előadások (feltehetően) eleve kirekesztődnek ebből a trendből – ellen több érv hozható fel, mint mellettük. A remélt anyagi előnyök kevésbé (hangsúlyozódnak), az új generációk szembesítése a dicső múlt egy letűnt szeletével – vö. egy újszülöttnek minden vicc új – annál inkább jelent motiváló erőt. A rekonstrukció kétségkívül tud praktikus és olcsó lenni (l. mondjuk a díszlet- és jelmezköltségek megspórolását illetve jelentékeny csökkentését, ideális esetben a részleges vagy akár a teljes valamikori szereplőgárda átvételét), ám egy egykori produkció mesterséges újraélesztése figyelmen kívül hagyja a színház egyik leglényegesebb alaptételét.
 Jelenetek a Gianni Schicchi című előadásból |
Azt ti., hogy a színház nem légüres térben lebegő valami, hanem – jó esetben – az adott korra, társadalomra, környezetre, még tágabban: az ott és akkor élő emberekre reflektáló, róluk (is) szóló, velük együtt létező művészeti kifejezési forma. A recenzenst tehát épp úgy zavarba hozzák az éveken-évtizedeken át erőszakkal életben tartott előadások, mint a tizen-, huszonévekkel ezelőtt bemutatott, majd nagy hirtelen újra előrántott produkciók, hiszen egykori éltető közegükről legfeljebb szemtanúktól vagy újságcikkekből értesülhetünk. Ráadásul a mindig gyanakvó kritikus hajlamos némi fantáziátlansággal is vádolni a reciklált előadások műsorra vételének értelmi szerzőit.
A súlyos előítéletek persze tapasztalatokon alapulnak, s ezért fogadtam eleve némi kétkedéssel a Kolozsvári Magyar Opera június közepi kettős bemutatóját, pontosabban annak az (operajátszásra /is/ nagyjából alkalmatlan) újszegedi szabadtéri színpadra költöztetett vendégjátékát. A szokatlannak tűnő párosításon – Puccini sokat játszott egyfelvonásos vígoperája mellé Vajda János komor és hűséges Thomas Mann-adaptációja került – már nem akadunk fenn, hiszen bő fél éve Kerényi Miklós Gábor az Operettszínházban, majd Pécsett is javarészt meggyőzte a kétkedőket a furcsa pár összeházasításának létjogosultságáról. Szegeden azonban nem Kerényi friss rendezése, hanem Hero Lupescu 1987-es és Békés András 1990-es bemutatóinak Gombár Annamária által jegyzett rekonstrukciói voltak láthatók.
 Jobbról Sándor Árpád |
Az 1918-ban bemutatott Gianni Schicchi a Triptichon máig legnépszerűbb darabja, ami látszólag nem enged túl nagy teret a rendezőnek, hiszen a halott Buoso Donati busás örökségére éhes rokonsereg, majd az őket átverő címszereplő egyszerű története lineárisan halad előre. Mondom még egyszer: látszólag, hiszen 2007-ben éppen a Kolozsvári Állami Magyar Színház prózistái (!) és a világklasszis rendező, Silviu Purcărete győzött meg ennek ellenkezőjéről, amikor élettől duzzadó, nagyszabású halotti tort kreált az alig egyórás buffából (az előadás budapesti vendégjátékáról szóló kritikánkat l. itt – a szerk.).
Hero Lupescu húsz évvel korábbi rendezésének elővétele mindezek fényében akár cinikus gesztusként is értékelhető a prózai színészekkel egyazon épületben működő operisták részéről. Ez a minden ízében áporodott, az unalmat a közönségességgel vegyítő előadás ugyanis végletesen elkötelezi magát az avítt és gondolattalan operajátszás mellett. A Donati házát jelzésszerűen megidéző díszlet (Wittinger Margit), a magukat korhűnek tettető ruhák (Kiss Zsuzsa) csak a produkció porosságát húzzák alá. Selmeczi György karmester és a kolozsvári zenekar viszont az est mindkét felének leginkább meggyőző közreműködői; igaz, Lauretta áriájának váratlanul lelassított, patetikus interpretációjára nemigen tudok magyarázatot találni. Ahogy a címszerepet alakító Sándor Árpád kínos indiszpozíciójára sem: rekedt kiabálását azzal próbáltam feledtetni, hogy négy évvel ezelőtti alakítására emlékeztem…
 Kovács István és Hary Judit a Mario és a varázsló című operában (A képek forrása: Kolozsvári Magyar Opera) |
Innen szép győzni, és a szünet után sikerült is: a Gianni Schicchi után majdnem kereken hetven évvel később, 1988-ban a Magyar Állami Operaházban bemutatott Mario és a varázsló a magyar operairodalom egyik gyöngyszeme. Elfeledett kincs, bár az operaházi bemutató sikere után évekkel később Debrecenben is játszották, Kerényi már említett rendezése pedig Miskolcon, Pécsett és Budapesten is látható volt. A mostani remake Békés András 1990-es kolozsvári rendezésén alapul (ami a budapesti ősbemutató átültetése volt), s meglepő módon gyakorlatilag semmit sem veszített erejéből.
A puritán, ezúttal világos deszkalapokkal körbevett színpadi tér csak kevéssel kelt frissebb benyomást, mint az előbbi díszlet (Wittinger Margit és Venczel Attila). Az olasz kisváros spektákulumra kiéhezett lakóit sikerül a szűk térben hatásosan mozgatni: a nagy egyéniség és a neki kiszolgáltatott, ösztönösen alárendeltekből álló tömeg viszonya ízléses képekbe rendeződik. És bár akad egy-két rövid szóló, az egyetlen valódi és komoly szerep az operában mégiscsak a varázslóé.
Azt is mondhatnánk tehát, hogy a Cipollát alakító személyen áll vagy bukik a mindenkori produkció. A jelentékeny nemzetközi karriert a háta mögött tudó Kovács István elsőrangú alakítása látványosan megemeli a kolozsváriak tisztes előadását: férfias kisugárzása, szuggesztív jelenléte mellett a könnyed magabiztossággal abszolvált szólam is azt mutatja, hogy személyében sikerült rátalálni egy minden szempontból ideális Cipollára. Kovács a Vajda-operát finoman belengő erotikát, a Mario és a varázsló között kimondva-kimondatlanul feszülő érzéki szálat finom eszközökkel, jó ízléssel teszi nyilvánvalóvá. Az összesen alig kétórás estet nyitó kellemetlen meglepetés után felemelő pillanatok – lehet, hogy a megfelelő közreműködőkkel mégiscsak van értelme a rekonstrukciónak?