Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LYUKAK AZ ÉGEN

Compagnie Marie Chouinard: Les trous de ciel; Henri Michaux: Mouvements / Impulstanz 2011, Bécs
2011. aug. 15.
A magyar kritikus arról ismerszik meg Bécsben, hogy csak nagy vadakra utazik. Van is némi lelkiismeret-furdalása emiatt, hiszen az Impulstanz, amióta világ a világ, elsősorban az új nemzedék fesztiválja. De hát a magyar kritikus csóró kritikus, pénztárcájából a kísérletezőkre már nem futja. KRÁLL CSABA CIKKE.

Marie Chouinard, az Impulstanz visszatérő kanadai vendége idén két programmal is szerepelt Bécsben. Egy ötven perces szólóval, amit ő maga táncolt, és két egyfelvonásossal, amit a társulata adott elő. A két eseményt szimbolikusan kerek évforduló köti össze: Chouinard ezzel a szólóval tért vissza húsz év után a színpadra 2009. május 27-én, a montreáli bemutató idején, 1990-ben alapított társulata pedig a múlt évben ünnepelte a huszadik születésnapját, így az sem véletlen, hogy a legrégebbi (pontosan húsz éves!) és legújabb (világpremier!) munkáikkal léptek fel a Tanzquartier nagytermében. 
Chouinard gloires du matin :)-(: című új szólóját stílszerűen „hajnali” fél kilences kezdéssel játszották egy bécsi kaszinóban, ám ezt sajnos nem láthattam. Annyit lehet tudni róla, hogy a darabhoz mindig reggeli időpontot és különleges helyszínt választanak, bemutatója például egy könyvtárteremben volt, ami minden bizonnyal illik is egy, a reggel dicsőségét, az új nap kezdetét hófehér ruhában „megéneklő” magányos darabhoz – amelynek mámorosságát egy amerikai kúszónövényfajta virága által kibocsátott illatanyag hallucinációt okozó hatásához hasonlítja a színlap.
Tavaly is kiruccantam Chouinard kedvéért Bécsbe – ez már bizony szerelem! –, a The golden mean (live) azonban csalódást okozott. Nagy-nagy akarás érződött belőle, ahogy Chouinard mindent átpolitizál és szcenikailag is megújít a korszerű színház kívánalmai szerint (kamerázás, a táncosok által kezelt önálló, mobil világítás, kifutó a nézőtérre, a nézők egy részének felültetése a színpadra stb.), csakhogy neki ez nem áll jól, erőltetettnek, öncélúnak hat, ha nem tudja a mozgással eredetien megfejelni és szervessé tenni. Nem úgy most, amikor egy estén két különböző arcát is láthattuk, a „klasszikust” és a „modernt” – és igen, utóbbi úgy beletrafált a konceptualista trendbe, hogy az új generáció is tanulhatna belőle.

Az estet nyitó Les trous de ciel Chouinard első társulati munkája. Annak idején heten, ezúttal tizenegyen táncolják, ettől a számbeli növekedéstől aztán valószínűleg még inkább közösségnek hat az a közelebbről meg nem határozható, leginkább primitív törzsi létezésre utaló (szó szerint!) „együttlélegzés”, amely e parányi csoportot összetartja. Keveredik benne az emberi és animális, mozgásban, hangokban és egyszerű (test)létezésben egyaránt, de a dolog szándékosan nem billen el egyik irányba sem. Egyszer mindenféle civilizációtól érintetlen, nyers erejű hordát látunk, amely a maga öntudatlan módján, túlhevült gesztusokkal és mimikával ragadja meg az élet primer teljességét. Másszor üvöltő farkasokat, násztáncoló madarakat, ölre menő vadakat vizionálunk, a természet picinyeit és nagyjait, elesettjeit és hőseit, amint együtt és külön, összeverődve és magányosan érvényt szereznek a létezés törvényeinek. A hím és a női falka csapatos légzőgyakorlatnak is beillő, szertartásos meneteléssel kerülgeti egymást, majd párokba rendeződve lihegő nászban egyesül úgy, hogy a testek nem is érintik egymást. Nemi szerepekre utaltam, bár Chouinard szokásához híven nemteleníti lényeit, minden táncos kopottas sárga nadrágocskájára elől és hátul apró pompont kap. 
Chouinard persze szigorúan tartózkodik attól, hogy a primitivizmus mögött konkrét primitívséget, az ösztönök mögött naturalizmust lássunk. Mindent kisarkít, eltorzít, megteker, és úgy stilizál, no meg önt nyakon egy csak rá jellemző gunyoros mázzal, amitől úgy érzi az ember, hogy az, amit lát, távol áll ugyan a valóságtól, de mégis nagyon ismerős valahonnan. 
Trous du ciel
Trous du ciel. Fotó: SylvieAnn Pare
A darab sziporkázóan ötletgazdag, ironikus és groteszk. Humor, virtus és bősz magamutogatás jellemzi. Nincs zene, csak hangok vannak: levegővételek, nyögések, szörcsögések, sipítások, zihálások, nyöszörgések, dobbantások, szuszogások, nyekergések, sóhajtások őserdei fülledt kavalkádja, amit maguk a táncosok produkálnak és a rájuk erősített mikroportok erősítenek fel. Kész állatkert meg emberkert. Van, aki a hangszálait ütögeti, úgy „zenél”, egy páváskodva ugráló férfi pörgettyűvel kelt hangokat – rejtelmes törzsi és dzsungelzajok egyesülnek édenkerti kortárs operává. A horizonton a felkelő (vagy lemenő) nap vékony íve izzik narancsosan, a színpad előterében félméteres lyuk tátong, körülette földkupac, mint egy kis vulkán makettje, ami csak a végén nyer értelmet, amikor először két (kék festéktől csöpögő) kar, majd egy egész jövevény teszi tiszteletét a „túlvilágról”, örökre megbélyegezve a „kékteleneket” a „kékség” szent jelével. 
A világítás nemcsak a napszakok változását követi, de az évszakokét is (fénytervező: Alain Lortie), van, hogy sűrű, apró pelyhekben hó szitál, alatta egy gúzsba kötött karú ember formájú (űr)lény tátott szájjal álmélkodik és bolondozik, azzal a virgonc áhítattal, mint aki most látott először havat életében. Hang és mozgás egyenrangú és elválaszthatatlan. Lehetetlen eldönteni, hogy a hangok hergelik a mozgást, vagy a mozgás a hangokat, olyan ősinek ható szimbiózisban egyesül a kettő. Látszik, nem voltak hiábavalók Chouinard Balin és Nepálban tett fiatalkori tanulmányútjai. A tánc „primitív”, stilizált, érzéki és mulatságos egyszerre, s olyan brutálisan tenyeres-talpas, azaz antibalettes, hogy nyugodt szívvel regisztrálhatunk újabb megrendítő erejű jobbegyenest a konvenció bájolgó testén.

De hogy Chouinard-ban ma is bőven van spiritusz, arra az est második részében derült fény. A Henri Michaux: Mouvements címet viselő koreográfia egyenes előzménye egy 2005-ben keletkezett szóló, amelyben Chouinard már dolgozott a belga költő és festő tusrajzaira; a megelevenedő kalligrafikus rajzok koreográfiáját táncosnője, Carol Prieur számára készítette, akivel 1995 óta dolgozik együtt és eddig három személyre szabott szóló birtokosa (Humanitas, Étude poignante, Mouvements). Chouinard 1980-ban egy német szobrásztól kapta ajándékba Michaux 1951-ben megjelent kötetét, mely 15 oldalnyi versszövegből, epilógusból és 64 lapnyi tusrajzból áll. Huszonöt évnek kellett eltelnie, mire elhatározta, hogy szólót készít belőle, majd 2011-ben felújította és kiegészítette a darabot, de most már a teljes a könyvet használva és a társulat összes táncosára koreografálva. 
Az üres, fehér táncszőnyeggel borított színpad hátsó falát szinte teljes terjedelemben betöltik a Michaux-kötet tüköroldalszerűen kivetített lapjai. Az aktuális rajz mindig kinagyítódik, aztán visszazsugorodik a megfelelő oldalra, míg a kötet „eltáncolt” lapjai két oszlopban, lekicsinyítve gyülekeznek a hatalmas tüköroldal balján és jobbján, amiből arra lehet következtetni, hogy az előadás akkor ér véget, amikor a „margó” betelik. De nem. Ekkor Chouinard ugyanis stroboszkópot vet be a fénykörbe innen-onnan bepattanó táncosok mozdulatfázisainak szempillantásnyi kimerevítésére – megszüntetve térérzetet, „kilapítva” a mozgást, „valósághű másolatát” produkálva Michaux sík rajzainak. 
Henri Michaux: Mouvements
Henri Michaux: Mouvements. Fotó: Marie Chouinard (A képek forrása: ImpulsTanz)
A fekete és fehér ellentétpárra játszik rá minden: a fehér papírra kalligrafált fekete tusrajzok szabad lendületét, érzékeny vonalait fekete „kezeslábasba” öltöztetett táncosok (kosztüm: Mariléne Bastien és Marie Chouinard) domborítják térbe a patyolatfehér padlón. Ha hosszú expozíciós idővel készítenénk felvételeteket a táncosokról, kissé elmosódott képeket kapnánk, melyek akár tökéletesen rá is illenének a hol vastagabb, hol vékonyabb vonalvezetésű grafikákra.
Michaux gesztusrajzai partitúraként szolgálnak Chouinard-nak. Pontosan olyan az egész, mint amikor egy zenekar életet lehel a holt kottafejekbe. Sőt, ha szigorúan vesszük, nem csak a nyilvános koncertnek vagyunk tanúi, ahol már minden flottul szól, hanem a próbának is, ahol még csupán a keresgélés, a hangok kitapintása, „megérzése”, szeretgetése zajlik. Először ugyanis csak egy táncosnő van a színen, beáll középre, hátrafordul, nézi a képet, próbálja leutánozni a rajzolt „mozdulatot”, toporog, bizonytalan, körülményes, keresi a formát, majd miután helyénvalónak tartja a pózt, egy pillanatra kimerevedik, végül elernyed, lazít, pihen, és megismétli egy következővel. A szereplő később mikrofont ragad, a táncszőnyeg alá vackolja magát, és kissé modorosan (nem szaval, hanem) elmond egy rém hosszúnak tűnő, „szürreálisan automatizált” Michaux-költeményt. (Szerintem feleslegesen.) 
Az előadás azonban itt vált ritmust és bizonyos értelemben karaktert is. A teljes társulaté lesz a színpad, egyenként vagy kettes, hármas, négyes csoportokban ki-be cikázva kopírozzák le a felkínált ábrákat (vagy ábrák együttesét), a tapogatózás már a múlté, másodpercek alatt „lezavarják”a beállításokat. Berohanás, póz, kirohanás. Izeg-mozog, kimerevedik, majd ismét izeg-mozog a színpad. A rajzok gesztusa lelép a falról és a mozdulatok gesztusává válik, azt a lendületet örökölve tovább, ami a grafikákat is létrehozta. Gesztus a falon és gesztus a színpadon. Chouinard ráadásul tovább is „rajzolja” a gesztust: egy-egy felvett testhelyzetet a táncosok néma kiáltásai, eltorzult arckifejezései zárnak, vagy ahol a rajz cirkalmasabb, ott a karok és lábak meghosszabbításaként a ruhák túllógó ujjai „verdesnek” (!), mintegy a levegőt satírozva. Dobhártyaszaggató techno szól az egész koreográfia alatt, hideg és lélektelen, ami viszont jól kirajzolja a koreográfia dinamikai vonalait – és kíméletlenül elidegenítő is, ilyenformán pedig konform a konkrét ábrázolástól és olvashatóságtól tökéletesen tartózkodó mozgással. Nincs mese, itt szerkezet van, feszes, előrelátó és pontos, meg absztrakció, abból a fajtából, ahol a bölcs véletlen plasztikus formákat szül a színpadra Michaux keze, Chouinard térlátása és kettejük karizmája által. Nem a kör négyszögesítése folyik, a rendező értelem űz önfeledt, fineszes játékot.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek