Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÁSÓ, KAPA

Ez most már az? / Zsámbéki Színházi Bázis 2011
2011. aug. 14.
Telihold közeli állapot, csillagos ég. Ki tömény alkohollal védekezik a hűvös éjszaka ellen, ki erős illatfelhővel riogatja a bogarakat, és... Nekünk így indul a színlapon beharangozott „szürreális horror-krimi”. MOLNÁR ZSÓFI KRITIKÁJA.

h
Hajduk Károly

Kialszanak az útjelzőfények, halk berregéssel közeleg egy autó. Pontosan abból az irányból, amerről a nézősereg is érkezett. (Helyi adottság, vagy jelentést keressünk mögötte?) A kocsi megáll, kiszáll belőle három férfi, némi habozás után kivesznek a csomagtartóból egy szürke nejlonzsákot. A körvonalaiból egyértelmű: hullától való megszabadulás esete forog fenn. Vagyis a fiúk elásni jöttek. Aztán később mintha változna a felállás: úgy tűnik, inkább ki akarnak ásni valamit (vagy valakit). Rendben, ezek szerint sorozatos bűntettek után vagyunk, de mintha az oszló maradványok teljességgel feledtetnék a frisseket. Ki érti ezt? (És kell-e egyáltalán? – de ha ez a kérdés felmerül, már régen rossz.)

Az egyszerre sokat- és semmitmondó cím utalhat persze bármire. Ez most már az a hely, ahová vagy ahonnan…? Ez most már az a hulla, akinek a zsebében…? Ez most már az a pillanat, amikor…? És ez most már az a helyzet, amelybe mindannyian könnyen…?

De még mielőtt a szerteágazó lehetőségek tárháza feltárulna, a három férfi rákészül az akcióra, erőt merít egy görögdinnyéből. A jelenet reménnyel teljes: a kés nélküli osztozás („Karcsi” a földhöz csapja a golyóbist) arra enged következtetni, hogy a zsákban heverő ember életének kioltása sem ütközött különösebb skrupulusokba. Ugyanakkor hárman háromfelé rebbennek fogyasztani, végig kerülik egymás tekintetét. A cinkos viszony láthatóan nem teljes bizalmon alapszik. Talán nem is fontos, hogyan sodródott egymás mellé ez a három férfi (nemcsak a színpadon, hanem azon kívül is), név szerint Hajduk Károly, Orosz Ákos és Dankó István. Hallgatásukat csak a leggyengébb láncszem, a már az első lapátcsapásoknál láthatóan végtelenül ideges Ákos kiborulása töri meg. Kiderül a fiúkról ez-az, de arra végig gondosan ügyel a dramaturgia, hogy ne túl sok. Ahogyan arra is, hogy mindhárom „rém”-nek legyen személyisége. Aki vöröslő fejjel sír és toporzékol, az úgy öl, hogy egy elegáns mozdulattal (és hanghatással) elroppantja az áldozat nyakcsigolyáját. Aki úgy adja ki a mérgét, hogy félrevonul, és addig csapkod a lapáttal, amíg a nyele is el nem törik, annak könnyen fegyverré alakul a kezében a szerszám. Aki önmagát és a többieket is nyugtatgatni akarván inkább a néma ásás pártján lenne, de közben azért csendben hőbörög magában, az zacskóval fojtja meg a társát. Kiszámíthatatlan, gyávaságból fakadó kitörés, nyílt indulat és elfojtás.

D
Orosz Ákos, Hajduk Károly, Dankó István. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

Hallgatunk híreket, mondhatnánk, hétköznapi történet ez, akárcsak azoké az életeké, amelyek egy-egy pillanatra elővillannak. Dankó elszabadult kávéautomatákkal küzd nap mint nap. Hajduk agg édesanyjával. Orosz pedig az emberiség fárasztóvicc-kincsével. Bizonyos időközönként kitör a sörgejzír, kicsit, majd nagyon folyik a vér és a vizelet, kidobnak egy-két taccsot (speciel ez a minimum, ha már oszló hullák után kaparászik az ember a sötét erdőben). Aztán mindenki megöl mindenkit, és a tusakodás a végtelenbe vész, mivel sorra bújnak elő a legváratlanabb helyekről a hullák/szellemek/vámpírok, kinek mi tetszik ebben a mai darkos világban. És azt se felejtsük ki a beszámolóból, hogy a közönség nagy része hálás nevetéssel jutalmazza a kegyetlenség válogatott megnyilvánulásait, valamint azt, ahogy az ember teste (gyomra, hólyagja stb.) ezekre reagál. Zavarba ejtő, még akkor is, ha egyértelműen paródiáról van szó. A három színész nemcsak a színpadi kunsztokat rázza ki a kisujjából (gatyájából, ingéből stb.), de a lazán felskiccelt figurákat is remekül hozza. A közönséget pedig a tapsrend alatt még azzal is megjutalmazza, hogy leleplezi a gyakorlatilag tökéletes színpadi illúziót, megmutatja, hogy az iménti röpke órában semelyik testnedv sem volt igazi (csak a földhányás).

Tulajdonképpen azt kapjuk, amit a cím is ígért: sokat és semmit. Leginkább egy színészmesterség-órát és egy találékony színpadi világítást – az egész jelenet az időnként barokk vokális muzsikát játszó autó (mintha a három főhős személyiségétől teljesen elütő módon valamelyik komolyzenei csatorna lenne beállítva a keresőben) reflektorának fényében zajlik, és volt ott még egy környezetbarát, rázós zseblámpa is. És ha netalántán valakinek sok lenne otthon az eltakarítanivalója, a „színpad” legfőbb díszletelemén, a kopott zöld konténeren, ott a vonatkozó telefonszám (a szerkesztőségben elérhető).

Ja, rendezte és a látványért felelős: Kovács Dániel.

Vö. Kovács Bálint: Machete 
Nyulassy Attila: Nem is az 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek