Tizennégy plusz egy fő szerződést kötött, és ezt vérszerződésszerűen komolyan gondolják. Nyárról nyárra húzzák a cédulákat, s az utolsóként maradó név a következő évben címmé, a magyar színháztörténet részévé válik. (Nemesedik?) Megnyitják neki, mármint a produkciónak a papírmappát az OSZMI-ban, és már nem csupán alkotóként lesz belőle rekord az online programadatbázisokban.
 Mészáros Béla, Fenyő Iván és Szandtner Anna |
Akik a kezdetektől, évről évre elmennek, vagyis elmegyünk e nagyon is véges sorozat újabb előadására, nem szükségszerűen (sőt!) a szétdobált alsógatyák igaz történetére kíváncsiak („Így volt, nem így volt, égből pottyant mese volt”). Hanem arra, hogyan teatralizálják az alkotók az alapanyagot, azaz egymást, és milyen, az addigiakhoz képest új színházi formát találnak hozzájuk, magukhoz. Mi, a hetvenes-nyolcvanas években születettek. Mi, diszfunkcionális, Panelkapcsolat-szülősek. Mi, a bürokrácia csodáiban bízók. Mi, svájcifrank-hitelesek. Mi, megfelelni kényszerülők. Mi, a kényszer- és parkolópályákat jobb híján bevállalók. Mi, a totális tébolyban élők. Mi, politikusan gondolkodók. Mi, közönyössé és apolitikussá váltak. Mi, a konzumtársadalom által bedaráltak. Mi, mi, mi. A nagyjából azonos értékrend mentén, a nagyjából azonos élményekből táplálkozók, akiknek az individuális, vagy ha úgy jobban tetszik: nyomorultul piti kis életében, mint cseppben a tenger, leképezhető egy generáció sorsa. Azé a generációé, amelyik még talán képes a tükörbe nézve röhögni magán. Ez a színházcsinálói attitűd, amely az egynyári előadásokban az egyéni sorsokon keresztül általánosabb problémafelvetéseket generál, nem változott 2005 óta. És az sem változott, hogy az AlkalMáté Trupp tagjai rendkívül szerethetőek színészként, színpadi karakterként, játszó személyként egyaránt.
Idén Száraz Dénes hiányzott, így csak tizenhárom, minden átváltozásra képes, az eltérő szabás és minták ellenére egyen-varázsfürdőköpenyes állt előttünk. „Én, ki játszani születtem” – jelöli ki az első megszólalás III. Richárd-monológ parafrázisa (Máthé Zsolt írta vajon?) a Mészáros Máté és Mészáros Máté alaphelyzetét. Ami ez után következik, az mesteri miniatűr jelenetek sora, melyek ironikusak és önironikusak, mániákus-görcsös világmagyarázat-keresésükben pedig annyira abszurdak és oly könnyedén viccesek, mint mondjuk az a kultikus bohózati szkeccs nyolcvanvalahányból, amelyben Márkus László azon értetlenkedik, mi kerül a fotelen 7200 forintba.
 Vajda Milán és Mészáros Máté. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Mondom, élvezetes nézni a játékot, hallgatni a dalokat, legyenek azok változatlanul vagy átírtan, átköltötten felhangzók, mégis: az előző évekhez képest bennem maradt némi színházi hiányérzet. A lineárisan előrehaladó történetbe (történetbeli) önmagaként egy-egy ponton belépő Mészáros Máté egy alkalommal nem csupán játssza, de kommentálja is (történet) önmagát, a forma azonban újdonságot, sokszínűséget vagy érdekességet számomra nem tartogatott.
Jelen van, persze, hogy jelen van mindenki, szívvel-lélekkel csinálják, egymás alá dolgoznak – a tejfölt különben a két bar-listás lúzer, a Kapa-Pepe-utánérzés, Fenyő Iván és Dömötör András viszi el –, és tényleg jó látni az ő állandóságukat. Az említett erős felütést egyáltalán nem egyenetlen színvonalú, sőt, rendkívül „kulturáltan megírt” szövegek követik. És biztos vagyok abban, hogy nem lehet minden évben truvájokat csinálni, disztichonokra építeni, Brechtre hangolódni (mert akkor meg azt unnánk, és azon nyafognánk, hogy már megint egy eposz vagy egy V-effekt–), látványosan széles érzelmi amplitudókat mutatni a közönségnek. Pedig van a Mészáros Máténak egyfajta dinamikája, de mégis, az valahogy hétköznapian mozdulatlan. Pontosan úgy, ahogyan a térben a díszlet-autók állnak, szinte kihasználatlanul, jobbára látványelemként zsúfolódva be a zsámbéki hangárba.
Szóval a Kiscsillaggal szólva, idáig tudjuk a történetet. Az ő történetét, meg a mi történetünket. Jövőre Péter Katával ugyanott. Addig hullámozzon csak a pannon táj.