 Hadrien Feraud |
Ritka az ilyen egyértelmű és átütő sikertörténet manapság. A párizsi születésű Hadrien Feraud még nincs huszonhét éves, de máris a nemzetközi jazz-rock (fellengzősebben: fusion) szcéna élvonalába tartozik. Feraud nyolcéves korában vette első gitárleckéit, majd tizenkét évesen – a legendás virtuóz, Jaco Pastorius felvételeinek hatására – basszusgitárra váltott. Ma már tudjuk, remek döntés volt ez. Hiszen tehetségének híre futótűzként terjedt előbb hazájában, majd külföldön is. Huszonegy éves volt, amikor nem kisebb személyiség, mint a gitármágus John McLaughlin hívta meg zenekarába (lásd az Industrial Zen című albumot). McLaughlin egyenesen úgy nyilatkozott, hogy számára Feraud az új Jaco Pastorius – és ennél nagyobb elismerés bizony nem sok van ebben a műfajban. Aztán 2007-ben egy újabb hihetetlen meghívás érkezett, ezúttal Chick Coreától. Miután a zongorista-zeneszerző ikon Miles Davis oldalán közismerten egyike volt a fúziós zene úttörőinek bő negyven évvel ezelőtt, tekintélyét és ízlését komoly merészség volna megkérdőjelezni.
De valójában nincs is sok szükség mindezen referenciákra, Feraud kiemelkedő tudását a saját fülünkkel is igazolhatjuk. Miközben, nem titkolom, úgy vélem, hogy a jazzben kevés feleslegesebb és öncélúbb dolog van egy kiadós bőgőszólónál, a francia ifjút hallgatni mégis mindig felettébb élvezetes. A talány megfejtése, miként az e koncerten is kiderült, hogy Feraud briliáns technikája egy szinten áll kifinomult muzikalitásával. Tény, hogy hősünk nem az az egy hangon toporgó basszusgitáros, amikor kíséretet játszik, ám ízes frazírjai mindig az összhatást erősítik. Nem ujjrendekben, hanem kompozícióban gondolkodik.
 Kaltenecker Zsolt |
Mindehhez pedig nem kisebb hazai nevekkel társult ez alkalommal, mint Kaltenecker Zsolt billentyűs és Borlai Gergő dobos. Két szintúgy egyéni hangú profi, akik önmagukban is kiérdemelnének egy-egy hosszabb laudációt. Ehelyütt azonban fontosabbnak tűnik ama alkati rokonság felemlítése, mely a három zenész közt fennáll. Öröm volt látni, hogy mennyire értik és érzik egymást. Hogy milyen kézenfekvő módon osztoznak a fusion műfaj rockos akcentusának imádatában és a művészkedő jazz modorosságának elutasításában. És hogy mennyire pontos arányérzékkel adagolják tudásukat. Amikor Feraud és Borlai már a sztratoszférában jártak, Kaltenecker érzékenyen porciózott figurákkal tartotta földközelben a darabokat, s ugyanígy: amikor Kaltenecker tekert, a ritmusszekció fegyelmezetten dolgozott alá. A végeredmény engem az evidens párhuzamok (Weather Report, Joe Zawinul, Allan Holdsworth stb.) mellett furamód leginkább Tony MacAlpine Tony Franklinnel készített lemezeinek legjazzesebb, improvizatív momentumaira emlékeztetett. (A Premonition albumról való Inflection például észrevétlenül simult volna bele a programba.)
Ez két okból is furcsa. Egyrészt Feraud öthúrosa Franklinével ellentétben viselt bundokat magán, ám glisszandói annyira lágyak és érzékiek voltak, hogy néha majdhogynem fretless basszust hallottunk. Másrészt esetükben hiányzott a gitár, ugyebár, de gyakorlatilag mégsem. Kaltenecker ugyanis nem csupán a hangzást, de a hathúros sajátos frazeológiáját tekintve is kísértetiesen „gitározott” szintetizátorán. A hajlítások és a triolás futamok oktávtartományai egyaránt a gitár (modern) játéklehetőségeit idézték, rendkívül hatásos módon. Nem kertelek, a koncert első félidejét én azonnal kiadnám hangzóanyagon. No, nem mintha később esett volna a színvonal, bár némi időhúzás a második blokk felétől azért már észrevehető volt. Eseti formációnál azonban még belefér az ilyen, pláne, ha a hangszeres virtuozitás áll a produkció középpontjában. Az azonban biztos, hogy bár a tételek egytől-egyik hosszabb lélegzetűek voltak, egy pillanatig sem vált unalmassá a produkció. Mindvégig jelen volt ugyanis az a bizonyos, nehezen megragadható húzás, illetve lebegés is. Így kell fusiont játszani 2011-ben, kérem szépen. És tegyük hozzá gyorsan: jobban nem is nagyon lehet.