Bányai István (művésznevén: Ist-one) Zoom című képeskönyve egy pofonegyszerű, de igen látványos ötleten alapul, amit már a könyv címe is elárul. A grafikus egy egészen pici részletből – egy égővörös kakastaréjból – kiindulva halad egyre távolabbi jelenségek felé, míg végül már a földi perspektívát is elhagyja. A trükk az, hogy minden lapozáskor meglepetés vár minket: sosem tudjuk, hogy éppen egy újság illusztrációjának vagy tévé képernyőjének részletét látjuk (azaz virtuális valóságban vagyunk-e éppen), mindig csak két-három oldallal távolabb értjük meg a tágabb kontextust. Ami viszont vicces, hogy az a kis részlet, amit éppen látunk és értelmezünk, számunkra az adott pillanatban a teljes igazságot jelenti, és azzal, hogy a grafikus kifelé zoom-olva építi fel a könyvet, tudatosítja, hogy mennyire viszonylagos, komolytalan és csalóka lehet a szubjektív, emberi nézőpont akár a hétköznapjainkban is. Az Amerikában élő, magyar származású illusztrátor játékosan pimasz, de filozofikus mélységű könyve 1995-ös kiadása óta több mint húsz országban jelent meg, a szerző pedig azóta kedvelt grafikusává vált a New Yorkernek, a Washington Postnak és a Timesnak. A Zoom igazi kultikus, felnőtt képeskönyv, melyet feltehetően a gyerekek is nagyon fognak élvezni. (A kötet nem Csimota-kiadvány, viszont a kiadó által üzemeltetett országos terjesztői hálózatban, a Rainbow-katalógusból vásárolható meg.)

Molnár Olga Pont Görbe Egyenes című könyvét lapozgatva összesen néhány nyers, fekete vonalból összeálló ábrát, egyszavas definíciókat találunk: no, ez az, amitől a szülők egy része rögtön a szemöldökét ráncolja, a gyerekek viszont meglepően nyitottak rá. A prototípus mi lehetne más, mint Hervé Tullet francia képzőművész Pötty könyve, amit a Vivandra adott ki tavaly nagy sikerrel, bizonyítva, hogy egészen eredeti, meghökkentően minimalista könyvekre is van igény. Molnár Olga képeskönyve számomra leginkább a kreativitás-tesztek egyik típusfeladatát idézi, melyben egyforma köröket kell kiegészíteni valami egészen mássá, a feladat értékelésekor pedig az ötletek számát, eredetiségét pontozzák. (Mivel volt alkalmam rá, hogy kreativitás-teszteket értékeljek ki, elárulom egy személyes kedvencemet: valaki „lábát lakkozó, ficánkoló sellőt” gyártott a puritán körből, aminek a totális abszurditása – könyörgöm, miféle láb?! – egészen elbűvölt, és lelkesen lobbyztam az ötletgazdáért.)

Ami összeköti az említett feladatot és Molnár Olga könyvét, az az, hogy a voltaképpeni kép a néző fejében alakul ki, és annál izgalmasabb, minél több fantáziával bír valaki. Hogy mi lehet egy pontból, egy görbéből, egy egyenesből, az jelen esetben is a gyerekekre van bízva, akik az üres oldalakat telerajzolhatják. „Mikor a gyermek gyermek, játszik és kísérletezik a természetes rendezetlenségben vagy az üresség világszínpadán. S a lelkes világ megalkotásához bármi elég! Elég: egy pont, egy görbe és egy egyenes!” – olvashatjuk Szarvas Ildikó ajánlását a könyv végén, és valóban, Molnár Olga ábrái kedvet csinálhatnak a piciknek ehhez az kísérletezéshez. Nekem mégis ez picit soványka így, sokkal több vizuális-, és horribile dictu, nyelvi játékosságot és humort várok egy ilyen típusú könyvtől – szerintem körülbelül Kárpáti Tibor és Piskolti Bernadett Pápaszem című munkájánál kezdődik ez a műfaj.

És ha már Kárpáti Tibor, akkor vegyük most az ő, Valentine címre hallgató papírszínházát. A papírszínház, azaz a kamishibai, Japánból származó technika, amit a Csimota kezdett el (eleinte elsősorban gyógypedagógiai célokból) Magyarországon népszerűsíteni. Előnye, hogy közös mesélést tesz lehetővé, oly módon, hogy a mesélő egy fakeretbe helyezi a nagyméretű, illusztrált lapokat, mintha csak egy óriás-képregényt mutogatna az előtte ülő gyerekcsoportnak, és a mese szövegét a hátlapjáról olvassa. Jelen esetben ez kissé módosul, ugyanis nem feltétlenül a gyerekek számítanak célközönségnek, szöveg pedig egyáltalán nincs, mindenki saját maga kerekíthet történetet a fanyar humorú rajzok mellé. Önmarcangoló, búvalbélelt, kesergő szerelmesek előnyben: ez a Valentine-csomag ugyanis nem madárfüttyel és marcipánszívekkel érkezik, hanem Ámort Chemotox-szal hatástalanító királyfival. Viszonylag könnyű ebbe az önironikus narratívába belehelyezkedni: mindenkinek kedélyes búsongást/röhögcsélést a képekhez!

A kedvencemet hagytam a végére, Tom Schamp Ottó és a város című könyvét. Ez a kiadvány valóban gyerekeknek készült, rájuk van szabva, az ő igényeiket, érdeklődésüket szolgálja ki. Az A3-as méretű, kemény lapokból álló, színes képeskönyv egyik legcsodálatosabb vonása, hogy fejjel lefelé is lehet nézegetni, olvasni. A gyerekek egyébként is minden szögből örömmel nézik a könyveket, mégis Tom Schamp könyve az első, amelyet fejjel lefelé lehet tartani, és úgy lehet böngészni benne, hiszen eleve az a koncepció, hogy minden szögből élvezetes legyen. („Kövesd Ottót, forgasd a könyvet!” – szerepel a tanács a képeskönyv hátoldalán.) Ottó, a szimpatikus macska úrfi ebben a könyvben édesapjával kocsiba ül, és beveti magát a városba. Más, hasonlóan antropomorf állatokkal együtt élvezi a nyüzsgést: felfedezi a járműveket, utcákat, boltokat. Amikor antropomorf állatokat emlegetek, nem túlzok: az elefánt tengerészcsíkosban nyomul, ormányában virág, a macskahölgy franciás sikkel viseli napszemüvegét az orra hegyén, az aktatáskás nyuszi újságot olvas, a rénszarvas télapó-szerelésben bóklászik, sőt még egy igazi rózsaszín párduc is arra lófrál, rózsaszín pólóban természetesen.

A zsúfolt képeken a szöveg csupán szinte eligazításként szolgál, a könyv humora sokkal inkább vizuális jellegű, mint verbális. A fordító, Szabó T. Anna túl nagy mozgásteret sajnos nem kapott: amilyen izgalmas, eredeti és vicces ennek a könyvnek a képi világa, sajnos olyannyira egysíkú a szövege. Mindegy, Tom Schamp illusztrátorként nagyszerű: modorosan bájos, affekta kis állatkái elragadóak, ezeknek a kis lényeknek egyszerűen jellemük és sorsuk van. A könyv koncepciója – a forgathatóság, a fejre állítás, az abszolút nézőpont feloldása – kifejezetten eredeti és meglepő, ugyanis, bár a szerző vezeti a könyvet nézegető gyereket, ez nem olyan szigorúan lineáris útvonal, mint egy mesekönyvnél általában. A könyvet nézegető gyerek nem célra tart, hanem kalandozik, kreatív kitérőket tesz, divergens módon bóklászik a könyvben. Játékteret kap, egy teljes mikrokozmoszt, amelyet a saját módján fedezhet fel. Szívből ajánlom, hogy Ottó minél több gyerekszobába betegye a lábát, annak ellenére, hogy szerzője íróként egyáltalán nem domborít, illusztrátorként azonban annál zseniálisabb.

Vö. Rácz I. Péter: Illusztris illusztrációk / Ottó és a város 
Papp Eszter: Különös átváltozások / Pont, Görbe, Egyenes