Minthogy a Fishing on Orfű programja szerint legfőképpen a hazai alternatív zenei életből verbuválja a fellépőit, a fesztivál óhatatlanul is a műfaj egyfajta éves seregszemléjévé avanzsálódott. Engem az érdekelt az idén, hogy van-e élet a Kispál és a Borz után, és ha van, akkor az ugyanolyan-e? Persze a felvetés álságos, hiszen biztosan nem lehet ugyanolyan, mert amennyiben sikerül az embernek túltennie magát azon az első sokkon, hogy Kispál Andrást egy új – egyébként eléggé feledhető zenét játszó – formációban (Velőrózsák) látja fellépni Lovasi nélkül, rá kell döbbennie, hogy visszavonhatatlanul elmúlt valami. (Vagy most múlik pontosan, hogy stílusos legyek.)

Quimby

A keletkezett űr kitöltése aztán saját életben maradásunk zálogává is válik egyben, amelyben a fesztivál programja igen változatos, és nem minden esetben érthető kínálata próbált segíteni. Mert persze Harcsa Veronika vagy Ripoff Raskolnikov, vagy mondjuk Ian Siegal nagyon is magas színvonalú produkcióval töltötte ki a hiányt, de például a többségében szemtelenül fiatal rajongók körében láthatóan igen népszerű Irie Maffia rémülettel töltötte el a magamfajtát, mert hát nem tudtam eldönteni, hogy amit csinálnak, az már valami, vagy pedig még megy valahová, de hogy mit is keres itt, az végképp megfejthetetlen titok maradt. (A gyanúsan a konzumzene magasságait ostromló hangzás és szövegvilág belőlem egész egyszerűen menekülési reflexet váltott ki.) Az azonban biztos, hogy egyiküknek sincs köze az alternatív zenéhez: ki innen, ki onnan marad rajta. (Az a feltételezés, miszerint az idén a fesztiválról távol maradó 30Y helyett kaptuk az Irie-t, már csak egy apokaliptikus összeesküvés-elmélet jegyében prognosztizálhatja a jövőt.)

Persze azért itt volt a hazai alterrock színe-java (mondom: a 30Y-on kívül), így az első nap főkoncertjét a mostanában újra feltámadó Hiperkarma adta, amely mindent beleadott, hogy pótolja a pótolandókat, ám valahogy mégis elmaradt a várva várt aha-élmény. Nagyjából ez volt az érzésem a másnap fellépő Heaven Street Sevennel kapcsolatban is, amelynek a zenei- és szövegvilága amúgy is határesetet képez a „rádióbarát” slágerzene és az alternativitás között, bármit is jelentsen ez. 

Európa Kiadó

Apropó alternativitás: amióta a Quimby tékozló angyala a piros pöttyös túró ruditól böffent a magasban, még bizonytalanabb vagyok azzal kapcsolatban, hogy van-e értelme alternativitásról beszélni. Mert a fogalom legtágabb értelmében „alter” minden, ami a fogyasztói kultúra mindenünnen áradó konzumitásával szemben kínál választási lehetőséget, viszont ha mostantól a Quimbyről a piros pöttyös jut az eszembe, akkor kicsit becsapva érzem magam. Mert persze értem én, hogy van az a pénz, cserében viszont nincs menekvés. 

Úgy tűnik, ez a probléma Kiss Tibi számára is artikulálódhatott, hiszen – különben az egész fesztivál messze legjobb koncertjén – többször is szabadkozott a Quimbynek különösen az utolsó lemezen burjánzó „rádióbarát” slágerei miatt. Olyan volt, mintha nem értené, hogy mitől lett hirtelenjében ennyire sikeres a zenekar és mit is kellene kezdenie ezzel a váratlan népszerűséggel. (A kereskedelmi csatornák „tehetségkutató” műsoraiban nagy népszerűségnek örvendő Most múlik pontosan… kezdetű dalukat el sem játszották, viszont elénekeltették a közönséggel.) Furcsa folyamat zajlik a Quimbyvel kapcsolatban, mert míg az orfűi koncertjük hitelességéhez nem férhet kétség, addig a professzionalizálódás és a vele járó kontextusváltás éppen azt teszi tönkre, ami miatt sokaknak (többek között e sorok írójának is) valamiféle üdítő szabadságérzése támadt a zenéjüket hallgatván. De most valahogy szökik a levegő… 

Kafkaz

Nem szeretek jósolgatni, de láttunk már hasonló kontextusváltást éppen a Kispál és Borzzal kapcsolatban, ami aztán a megszűnésükhöz vezetett. Mert az alternatív zene szűk hazai piaca tulajdonképpen ennek a műfajnak a szerencséje, ugyanis nincs benne annyi pénz, amitől eladható áruként definiálódna, és ez nem kényszeríti popularizálódásra a műfajt. A Quimby viszont most éppen (részben számomra is titokzatos módon) a popularizálódás folyamatán megy keresztül, ami ugyan biztosan jó pénzt hoz a konyhára, viszont a mátrix benyeli, megcsócsálja és rövid időn belül kiokádja őket. Mi pedig megint árvák maradunk: ezúttal Quimby-árvák. 

A fesztivál legszórakoztatóbb koncertje egyéként az alternatív zene Fásy Mulatójaként funkcionáló Budapest Bár produkciója volt. A műsorban Dinnyés Józseftől a Doorson át egészen a Trabantig terjedő zenei palettát vonultattak fel az alternatív zenei világ ikonjai. Vicces örömzene: belefér. Mókázzunk, kacagjunk, mulassunk kedvünkre.

Nagy élmény volt még az Európa Kiadó koncertje, és korántsem a retro-hullám jegyében. Minden, az összeszokottság hiányából fakadó nehézség ellenére is ütős ez a zene, a szövegek pedig újra, vagy még mindig aktuálisak, különösebb médiafelhajtás nélkül is. Azt hiszem, ezt hívják klasszicizálódásnak, a fogalom lehető legpozitívabb értelmében. Az elég feltűnő volt, hogy a koncert inkább az erősen őszülő halántékú közönséget vonzotta, mögöttünk például egy belgyógyász főorvosnak tűnő, hatvanas férfi ordította magából kikelve a Jenő nevet talán némi bujkáló fájdalommal a hangjában. Hevenyészett közvélemény-kutatásom szerint viszont a mai tizen-huszonévesek többsége számára nem jelentett kultikus eseményt Menyhárték fellépése.

Kiscsillag. Fotó: Borbás Mátyás (A képek forrása: Fishing on Orfű)

A szombati nap főkoncertjeként zenélő Kiscsillag közönsége sokkal inkább ez utóbbi csoportból verbuválódott a várakozásnak megfelelően, és az is újra bebizonyosodott, hogy ez nem az én zeném, hiába is erőlködöm. A Kiscsillag vitathatatlan sikere számomra arról szól, hogy Lovasiék nagyon is (túlságosan is) jól ismerik az alternatív sláger receptjét, és bizony majd’ minden számuk „rádióbarát” gyanús. Ezzel persze nincs baj, hiszen a rockzenének nyilvánvalóan van egy szórakoztató funkciója, amelyet a Kiscsillag magas színvonalon be is teljesít. De aztán ennyi.

A fiatalabb zenekarokkal kapcsolatban általában az volt az érzésem, hogy leginkább csak vergődnek: szövegeiken és zenéjükön is érződik, hogy nem találják azt a hangot, amely a Kispál utáni élet garanciája volna. Vagy vonalas és a pol-beat legjobb hagyományait megidéző szövegvilágot hoznak létre, mint például a Punnany Massif, vagy semmitmondó dadaizmusba fulladnak, mint az Intim Torna Illegál. (És e tekintetben nem győzött meg a nagy reményekkel körülvett Óriás sem.) Üdítő kivétel a Kafkaz, amellyel kapcsolatban az az illúzióm támadt, mintha Lovasiékat látnám jó huszonöt évvel ezelőtt. Mintha újrakezdődhetne bármi is.

Arra a kérdésre, hogy van-e élet a Kispál és a Borz után, a válasz egyértelműen az, hogy van, és úgy hívják, hogy Quimby. Viszont arra a kérdésre, hogy van-e élet a Quimby után, már nem tudnék egyértelmű választ adni. De ahogy a művelt úri közönség mondja: „The show must go on!”