Szeged és Debrecen után a Városmajori Szabadtéri Színpadon lépett fel a China Disabled People’s Performing Art Troup. A társulat fogyatékkal élő művészekből áll, akik maximális akaraterővel küzdenek azért, hogy professzionális produkciót hozzanak létre, és ezzel is segítsék a fogyatékossággal élők elfogadását. Kínában 80 millió fölött van a különféle fogyatékossággal élők száma, az 1987-ben alakult China Disabled People’s Performing Art Troup félszáz látás- és hallássérült, illetve mozgásában korlátozott művészt tömörít, akik világszerte turnéznak ezzel a szokatlan és figyelemreméltó produkcióval. Bár az este során számtalan parabolát hallgathatunk a fogyatékossággal élők akaraterejéről, sőt, olykor a társulat egy-egy tagjának megrázó sorsa is felvillan, a My Dream – Álmom ennek ellenére nem más, mint egy nagyszabású, szórakoztató gálaműsor, melyben megfér egymás mellett a klasszikus balett, a latin táncok, a modern tánc, az árnyjáték, a klasszikus zene, a dzsessz és a népszerű popdalok egyaránt.
A jelmezek és kellékek káprázatosan díszesek és pompásak, de leginkább arra emlékeztetnek, mintha egy kislány jelmezbálba készülne, élete legszebb ruhájában. Persze ebből az aspektusból semmi nem tűnik túlzásnak, még a színpompás, repkedő pillangók, a megelevenedett páva vagy a hollywoodi glamúr sem. Nosztalgikus bája van annak is, amikor egy táncosnő hatalmas, forgó lepelben Loie Fuller legendás Szerpentintáncát idézi. A leglátványosabb produkció mégis az Ezer karú Bodhisattva, mely a társulat védjegyévé is vált: ebben egymás mögött felsorakozó, aranyszín ruhás táncosnők finom és kifejező karmozdulatai teremtenek folyton változó, kavargó harmóniát. A kis időeltolásokkal, kánonszerű rendben fodrozódó kezek tánca azt a képzetet kelti, mintha csak egyetlen táncosnőt látnánk, számtalan, legyezőszerűen hullámzó karral.
 Jelenet az előadásból (A kép forrása: Budapesti Nyári Fesztivál) |
A kivetítőn futó képekből mindeközben némi bepillantást nyerhetünk a társulat hétköznapi életébe is, a különleges próbák sorozatába vagy éppen a turné egyes állomásaiba. Számomra kissé visszás, hogy korábbi fellépések felvételeit is bemutatják a kivetítőn: különböző nemzetiségű nézők meghatott reakcióit láthatjuk – állva tapsoló közönséget, könnyeiket nyelő diplomatákat, elragadtatott nézőket –, mintha a társulat minden lehetséges formában szeretné jelezni, hogy már több ezer nézőt elbűvöltek. Az együttes a nemzetközi turnékra van specializálódva, így aztán nem meglepő, hogy udvarias gesztusként magyar vonatkozású zeneszámokat is vettek fel a repertoárjukba, és nem hagyják ki az olyan, bombabiztos slágereket sem, mint pl. a We Are the World, ami jelen esetben arra figyelmeztet, hogy mindig az a fontosabb, ami összeköt minket, emberi lényeket, és nem az, ami elválaszt. A konferanszié olykor egyes fellépő művészek élettörténetét is elmeséli, a legmegrendítőbb talán a társulat fiatal szaxofonosának története, aki tizennégy évesen vesztette el a szeme világát, majd a szülei szaxofont vettek neki, hogy búskomorságát elűzzék, és a fiú pár év alatt, rengeteg gyakorlással az ország legjobb szaxofonművészei közé jutott. A társulat zongorista-énekese is kimagasló tehetség, így picit hiányolom, hogy nem készült egy részletes szóróanyag a fellépő művészekről, hogy visszakereshetők legyenek a legjobbak.
Vannak olyan produkciók, melyek önmagukban is torokszorító paradoxonként hatnak. Hogyan tudnak például látássérült zenészek hallássérült és néma táncosoknak játszani? Hogyan képesek tartani a ritmust hallássérült táncosok? Hogy lehetséges, hogy a zenészek nem látják a táncosokat, a táncosok nem hallják a zenészeket, a produkciók mégis hibátlanok? Bár sokat segít, hogy a hallássérült táncosok is érzik a zene vibrációját, az igazi megoldás az, hogy a színpad két oldalán konduktorok állnak, akik hatalmas, kifejező kézmozdulatokkal koordinálják, vezénylik a mozgásukat, és ahogy az egy korábbi interjúból kiderült, ez a különleges módszer vált be a táncosoknak a koreográfiák megtanulásában is.