Jelenet az előadásból. Fotó: port.hu

Az Iványi Árpád által megálmodott látvány igényes és monumentális, s az előadás jelentékeny szereplőjeként erősen meghatározza annak ünnepélyes hangvételét, arisztokratikus atmoszféráját. Purcell barokk operájának emelkedett és melankolikus hangulatához illő díszlet az előkelő szereplőknek lesz – világos sárgás oldalával – nappali szalonja és – sötétszürke felével – hálószobája. Valóságuknak és álmaiknak, vagy inkább (rém)látomásaiknak falakkal körbezárt börtöne, mely azonban meglepetésekkel is szolgál: a falak táblái ki-be nyílnak, körbe-körbe forognak. A tér képlékennyé, dinamikussá válik, s folyamatos változásaival teszi képileg is érzékletessé, hogyan cikázik Dido tudatának rétegei között is folyamatosan az előadás.

Jelenet az előadásból. Fotó: port.hu

A Barta Dóra által játszott Dido, Karthágó királynője egyszerre hideg és arisztokratikus, végtelen eleganciája által magabiztos uralkodó, és a szerelem gyötrelmével küzdő, elhagyatott és elgyengülő, betegesen zavart nő. Míg Aeneas (Fodor Zoltán) a franciaágy túlsó felén, elfordulva, selyembe takarózva alszik mellette, a virrasztó Didót megrohanják rémlátomásai: az ágy alól előbújó, a forgó falak réseiből beszivárgó képzetek: fekete, csillogó, erotikusan kivágott hátú apródruhás nőnemű és fénylő fémsisakos-maszkos férfi démonok.

Dido tudatában hasad az én, elvész a biztonságot jelentő önazonosság: a táncosnők alakjaiban megsokszorozódik, folyton önmaga sikoltozó képével kerül szembe – mind méregzöld ruhát és koromfekete parókát viselnek, akárcsak ő maga. A téboly tovább fokozódik: valóságtól elrugaszkodó képzeletében az összes férfi Aeneasszal azonosul, mind egyforma bordó inget és fémsisakot öltenek.

Jelenet az előadásból. Fotó: port.hu

Fodor Zoltán koreográfiájának szerkezete már-már a klasszikus balett-dramaturgiára emlékeztet: sűrűn váltják egymást a konkrétságukban eljátszott, ál-természetességgel előadott cselekményes részek és a róluk leváló koreografált, táncolt epizódok. Az „igaziság” – így Aeneas aprólékos fel-le öltözködése a beépített szekrény előtt, vagy többször visszatérő ágyba vonulása és teátrális betakarózása, a naturalisztikus szeretkezési jelenet, vagy Dido és Belinda tükörszilánkok okozta halála – éppen hogy modorosba fordul, rossz ízű civil jelenlét érzetét kelti a színpadon. Fodor rendezőként sorra a színpadi hitelesség csapdáiba esik, amikor nem tud mit kezdeni a szilánkosra tört tükörrel vagy a szobrok szájából kinövő, Didót kikötözni hivatott láncokkal. Járatlan út ez számára, melyen rendre elvéti az irányt, és esetlenül elhagyja az erőltetetten játékba vont teátrális kellékeket. A szerkezetből ily módon kilógó részek akkor találnának helyet az előadás ívébe, ha a dramatikus, cselekményes jelenetek is megkoreografált dramaturgiai szituációkba ágyazódnának. (Szép ellenpélda a Táncfórum nyitóestjének második felében bemutatott Bernarda Alba háza című Barta Dóra-előadás, amelynek gördülékenységét, érzelemgazdag szépségét épp a dráma eseményeinek átgondolt és kidolgozott, koreografált szituációkba történt beágyazottsága adja.)

Jelenet az előadásból. Fotó: port.hu

Új darabjával újra bebizonyította, hogy Fodor Zoltán anyanyelve a tánc. Amint táncolni engedi szereplőit, megszületik az erő, összpontosul az energia a színpadon, díszletfalak forgásától, tükörtöréstől, selyem ágyneműtől és egyéb külsőségektől függetlenül. Érzéki, dinamikus, tartalmas mozgásképei érzékenyen közvetítik a vágyakozó és szenvedő Dido állapotváltozásait. S ahogy maga a koreográfus egy rövid, de kivételes és kápráztató szólóban megmozdul, azzal mond legtöbbet Aeneas érzéketlenségéről és nárcizmusáról. Fodor Zoltán újraértelmezésében és Barta Dóra szuggesztív megjelenítésében Dido személyisége bizonytalan és zavart. Felfokozott szenzitivitása miatt túlzó reakciói a szorongás és az agresszivitás közötti széles skálán játszanak: gyengeségében, kétségbeesésében hagyja, hogy megcsússzanak vele a dimenziók, kiszolgáltatja magát démonainak. Kiszámíthatatlan, kapkodó mozdulatvilágában és gesztusrendszerében Purcell korának és operájának intenzív érzelmi világa vegyül a mából ismert depressziós kórképek tüneteivel. Aeneasszal táncolt szenvedélyes duettjeik baljós gesztusokkal csak késleltetik az öngyilkosságba menekülő nő sorsának beteljesülését.

Fodor Zoltán a mozdulatok nyelvén pontosan és árnyaltan fogalmaz, az előadásra erőltetett cselekményesség viszont le-lepattan az izgalmasan épülő, izzó érzelmeket sugárzó ívekről. A sok ismerős arcból összeállt alkalmi társulat pedig magas technikai és előadói színvonalon táncolja Fodor klasszikus elemeket kortárs technikákkal alaposan átgyúró kompozícióit. És mégis: kizárólag színészi jelenlétükre, köznapi gesztusaikra bízni a dramaturgiai fordulópontokat könnyelműség. Nem érteni, Fodor Zoltán miért nem bízik az általa oly magas fokon beszélt tiszta koreográfusi nyelv magabiztos használatában.