Lulu – Die Nuttenrepublik (Lulu – A kurvaköztársaság) a címe a Volker Lösch által rendezett, 2010 decemberében a Schaubühne am Lehniner Platzon bemutatott előadásnak, mely már a címében hordozza a lényeget: a kurvaság kérdését. Tizennégy berlini, szexuális munkát végző nő személyes történetei és élményei tagolják a minimálisra húzott Wedekind-szöveget. Két párhuzamosan futó előadás egy előadáson belül, melyek nincsenek semmiféle viszonyban egymással, sőt, az egyik inkább gyengíti a másikat.
 Jelenetek a Schaubühne Lulu című előadásából |
Mintha a Wedekind-darab csupán ürügyként szolgált volna a rendezőnek, hogy létrehozzon a szexuális rabszolgaságról egy előadást. Ez érződik is a színrevitel minőségén – felületes, elsőkörösen „modernizált” rendezés (példája a fényképezés a festés helyett), élvezhetetlen színészi játék. Ennél sokkal érdekesebb a szexuális munkát végző nők kara – van köztük prostituált, gogo-táncos, domina, escorthölgy, pornószínésznő, madám, tantramasszőr. A próbafolyamat során az előadás dramaturgja, Stefan Schnabel által a nőkkel folytatott beszélgetésekből írt szövegek közhelyesek, mert általánosságban beszélnek. Elemelt dokumentumdrámát látunk, nem egyéni történeteket és sorsokat, hanem kórusműként közösen elkántált életutakat. A kántálás teljes mértékben elidegenít mindenféle átéléstől, az így elmondott szövegnek nem lesz súlya, de még a Wedekind-szöveghez sem tud érdemben viszonyulni. A személyes jelenlétnek viszont súlya van, bár ezt is próbálták jelmezekkel elrejteni – bézs színű, hosszú női egyberuhákkal, melyekre kivehető melleket és vaginákat festettek, így is érzékeltetve a nők kiszolgáltatottságát. Arcukat, testüket azonban nem tudták elrejteni. Az előadás legerősebb színházi élményét is ez jelenti: a tetoválások, feltöltött ajkak, elhasznált és boldog szemek, piercingek, szétszoláriumozott bőr. Minden, amiből élnek.
 Fotó: Heiko Schäfer (A képek forrása: Schaubühne) |
Lulu karakterét időben és szerepében is kitágítja a rendező. Laura Tratnik alakította (terhesen!) a főhősnőt, ám Lulu Wedekind által megírt szövegét van, hogy a szexuális munkát végző nők is mondják a színésznővel együtt; illetve ennek a fordítottja is megtörténik: olykor a színésznő is a kórus tagjává válik. Lösch a nemiség, a férfi-nő dominancia mentén építette fel előadását. Lulut folyamatosan szexuálisan molesztálják, meztelenül viszont csak férfitesteket látunk. A vagina központi szerepet kapott az előadásban. Ez Lulu egyetlen értéke – minden szereplő ezt akarja megfogni; illetve ha Lulu fel akarja hívni magára a figyelmet, csak fellebbenti a szoknyáját; de ezt hangsúlyozza a már említett, minden női jelmezen meglévő vagina-minta is, mint állandó látványelem. A darab végén a férfiak erőszakosan berángatják az összes női szereplőt a párnákból álló díszlet mögé, majd egy-egy formalinos üvegbe tett vaginával lépnek elő, Hasfelmetsző Jack méltó utódaiként. A „minden nő Lulu” gondolathoz társul a „minden férfi Hasfelmetsző Jack” gondolat. Négy férfi és számtalan vagina – a mai napig fennálló női szexuális rabszolgaság, a férfidominancia kiábrándító képe zárja az előadást.
Ám váratlanul leomlik a párnákból álló függöny, s a „szexuális rabszolgák” önfeledten és energikusan elmondják – az egyébként köztük lévő – Goldschwanz (Aranyfasz) nevű prostituált manifesztumát: egy utópiát a világról, egy általuk szorgalmazott parodisztikus feminista mozgalomról, melynek célja a végleges szexuális szabadság és „a világ puncijainak egyesülése” által egy szexuálisan kielégített Németország, Európa, Föld.
 Jelenetek a Berliner Ensemble előadásából |
Ugyanazzal a képpel kezdődik a Robert Wilson által rendezett, a Berliner Ensemble-ben 2011 áprilisában bemutatott Lulu, mint amellyel a Schaubühnés előadás végződik: a Lulu életében szerepet játszó férfiak összegyűlnek a rivaldánál. Ez jól jelzi a két előadás közti különbséget: ugyanaz a darab, a végéről olvasva. Ez már az előadás legelején sejthető: még semmi nem történt, csak a fehér függönyön csillogó Lulu feliratot látjuk, majd megszólal egy showman-szerű hang: „Welcome ladies and gentlemen! Lulu!” És kezdetét veszi a Wedekind által megírt történeten alapuló musical, melynek dalszövegeit írta és zenéjét szerezte: Lou Reed, akivel Wilson utoljára tíz évvel ezelőtt, Hamburgban dolgozott együtt.
Wilson (tőle egyébként nem szokatlan módon) teljes mértékben száműzött minden érzelmet és erotikát a szexuálisan túlfűtött darabból. Ezt a szereplők erőteljes karakterizálása (lecsökkentett gesztikuláció, maszkszerű smink), mindenféle érzelem túljátszatása, a zene és a világítás dominanciája révén érte el, miközben az egész előadás alatt musical-effekteket és -sztereotípiákat működtet. Wilson hatásvadász (ámde a zenés műfajban elfogadott) elemekkel is él; gondolok itt a kifejezetten a német közönség számára írt Brandenburgi kapu című számra, a zenekari árokba történő leszólásokra, a rivaldánál papírlapból történő énekeltetésre, miközben szándékosan lebuktatja a színészeket, akik úgyis fejből tudják a dalszöveget. Sőt Ruth névvel egy külön szerepet is kreál egyik kedvenc idős színésznőjének, Ruth Glössnek, aki néha dudorászva betotyog és kivisz egy-két kelléket, miközben kikacsint a nézőkre. Wilsontól szokatlan módon sok és felszabadult mozgás, érintés van az előadásban. A csókok elnagyoltak, hanggal jelzettek; és Lulu például hosszú ideig ül Schöning ölében. A dalok alatt visszafogottan táncolnak a színészek (van, hogy a Lulu-képet jelző fehér képkerettel), de ennek elsősorban karakterológiai szerepe van.
 Angela Winkler |
A Wedekind-szöveg itt is teljesen a háttérbe kerül, csak a drámabeli szituációk maradtak meg. Ráadásul az előadás kétnyelvű (angol és német), a prózai- és a dalszövegek tekintetében is. Wilson a prózai szöveget csupán ritmikai elemként, a zene részeként használja. Többször beszélteti egyszerre a szereplőket, illetve mondat monológokat monomániás beszédként – úgy, hogy semmit nem lehet belőle érteni. Ugyanakkor az is előfordul, hogy egy színész percekig ugyanazt a mondatot mondogatja. Nagyon gyakori a melodráma, szinte az egész előadás alatt van zenei aláfestés.
Wilson a darab dramaturgiai felépítését is átkonstruálja, az előadás részeit a szereplők halála köré csoportosítja. A narrátor minden egyes egységet felkonferál: Death A (Goll halála), Death B (Schwarz halála), Death C (Schöring halála), Death D (Lulu halála). A nézői figyelem a szexualitásról a halálra fókuszálódik. A színészválasztás is a szexualitás ellen megy, a játékhagyománytól eltérően egy idős nő, a hatvanhét éves Angela Winkler játssza Lulut, és ennek megfelelően a legtöbb férfiszerepet is idős, aszexuális színészek játsszák. Ez alól egyetlen kivétel van, Hasfelmetsző Jack – aki viszont egy férfiidol. Fiatal, életerős, ezüstszínű hajjal, tökéletes férfiszobor, ráadásul csak egy zakót visel, mellkasa szabadon van hagyva, szemben a többi zárt férfiruhával. A kidolgozott férfimellkas az előadás egyetlen testileg vonzó tényezője, mely által még jobban érthetővé válik, hogy (az idős) Lulu miért megy el olyan boldogan a mellékszobába Jackkel.
 Fotó: Lesley Leslie-Spinks (A képek forrása: robertwilson.com) |
Hasfelmetsző Jack kizárólagos musicalszereplő. Már az első felvonásban is feltűnik, amikor két dalt énekel a vérről és az önfeláldozásról. Megjelenése és karaktere erőteljesen emlékeztet az Operaház fantomjának férfi főszereplőjére. Luluval való találkozása a totális beteljesülés, összhang a két ember között, melyet a szerelmes szövegen túl a megnyugtató, giccsesen érzelmes zene is felerősít, érezni lehet a súlyosan közelgő happy endet, a várt szerelmi beteljesülést; de a szerelmi bánatban szenvedő grófnő dalát nemsokára kintről Lulu éles sikolya szakítja félbe. Jack (és hamarosan Lulu is) boldogan visszajön, és máris belekezd az Iced honey című záró számba. Mosolyognak, táncolnak – örömteli finálé. Katarzisnak, drámai súlynak nyoma sincs, a történtek ellenére könnyed, boldog érzés marad a nézőben.
Ezt az érzést erősíti az is, hogy a csontra húzott jelenetekből szinte csak az akciók maradtak meg, a helyzetkomikum szintjén. A szerelmi sokszögek, in flagrantik lebonyolítása kinetikus felfokozottságot követel, viszont ezt – mivel Wilsonnál a mozgások karakterükben és nem dinamikájukban dominánsak – hanggal jelzik: például Schöning léptei jó előre hallhatóak, Lulunak saját, vissza-visszatérő entrée-dala van (Rooftop garden).
Wilson és Reed éppen azt irtja ki a Wedekind-darabból a zene és a látvány által, amelyre Lösch az előadását építette. És úgy tűnik, hogyha a Lulu nem a szexualitásról, akkor a vágyott és soha meg nem kapott szeretetről szól. Elég, ha a Reed-dalok címeit végignézzük, például: Cheat on me, I Remember you, Leave me alone. Wilson előadása a szereplőkben zajló érzelmek (dal)szöveg- és képbeli kivetülése, melyhez frappánsan megtalálta a musical elidegenítő műfaját.