Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BÖRTÖNROKOKÓ

Kander – Ebb – Fosse: Chicago / HOPPart, POSZT 2011
2011. jún. 7.
A Szikra Cool Tour House-ban tartotta utolsó Chicago előadását a POSZT előtt a HOPPart Társulat. Zsótér Sándor rendezése, amely elnyerte tavaly a legjobb zenés előadás díját, úgy tűnik, könnyedén befoglal bármilyen teret, főleg, ha az egy volt filmszínház. SISSO ÍRÁSA.
Fr
Friedenthal Zoltán
Az Átrium Moziban játszották először a John Kander, Fred Ebb és Bob Fosse musicaljéből kiinduló posztmodern zenés-színházi produkciót. Eleve szenzáció volt, hogy egy színházi műhely birtokba vette a rég használaton kívüli filmszínházat. Aztán pedig az, hogy megtöltöttek aktuális tartalommal egy porosodó musicalt, amelyet legtöbben filmről ismerünk. Arra bizonyíték az előadás és a 2007-ben a Színművészeti Egyetemen végzettekből egy-egy előadásra összeálló társulat, hogy a független szcéna él, sőt táncol a romokon. 
Ismerve a „hontalan” művészi munka jelenlegi körülményeit és lehetőségeit, kész színházi evangélium egy ilyen akció, és evangélista benne minden nőnek öltözött féri és férfinak öltözött nő. Bűnösök és bűnhődők, kifordított lények egy kifordult, ám felcicomázott világban, kegyetlen és szellemes tükörképeink. A rendezőnek, Zsótér Sándornak eleve stílusjegye a nemi szerepekkel való játék, a bipoláris világ direkt felborítása, de ez a színházi gesztus nem egyszerű hagyomány, hiszen a jelen kontextusban is újat ad. A musical köztörvényesekről szól, nagyvárosi gyilkosokat ünnepel, akik nők, viszont férfiak alakítják őket. A valóságban a gengszterek többségi társadalma kemény férfivilág. Zsótér szerint viszont a hatalom és a pénz mögött nincsenek nemek, csak lidércek, lúzer szerencselovagok, akik képtelenek voltak más módon megvalósítani önmagukat.  
Biztos vagyok benne, hogy a HOPPart és alkalmi rendezője egy bevásárlólistát is képes lett volna érdekes, groteszk zenés játékká alakítani. Viszont ezúttal egy jelentéktelen újsághírből írt, 1975-ben vérprofi zenével és koreográfiával a Broadway-re vitt amerikai musicalből recikláltak show műsort úgy, hogy aktuális lokális és globális mondanivalóval töltötték fel azt. Messze nem a külcsín a lényege, bár eszement a kivitelezés. Ízléstelen kacatok a csilláron is, de főként a középen forgó zenekari dobogón. Benedek Mari jelmeztervező (Zsótér és Horváth Csaba állandó munkatársa) álkőkorszaki, Flinstone-családot idéző, harsány színű neo-toprongyaiban és vásári műanyag parókáiban érkeznek a színészek egyenként. Sorban bemutatkoznak, semmi körítés, mire elfoglalják a helyüket a hangszerek mellett, a közönség már előre kimulatta magát. Kezdődhet az igazi előadás, amely amellett, hogy a musical műfaji kritériumainak bőven megfelel, azaz maradéktalanul és félrecsúszott hang nélkül hangoznak el benne a világslágerek a Cella tangótól Mamma Morton daláig, idővel groteszk drámává alakul. A színészek alakítják a zenekart és a tánckart is, fáradhatatlanul váltogatva szerepeiket.
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
A csapat kilenc tagja (Bánfalvi Eszter, Friedenthal Zoltán, Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna, Mátyássy Bence, Polgár Csaba, Radnay Csilla, Roszik Hella és Vári-Kovács Péter) két órán át, különösebb hullámzás nélkül szinte egyformán teljesít. Még csak nem is izzadnak a színpadon. A topügyvédet játszó Radnay Csillát és védencét, a hullócsillag sztárgyilkos asszonyt alakító Mátyássy Bencét érdemes kiemelni, mert a második részben, a metropoliszt és tárgyalótermet egyszerre szimbolizáló díszletek között verbálisan jóval többet szerepelnek a többieknél, akik eközben válogatott hangszereik között rohangálnak óramű pontossággal, hogy rögtönző színházként hátterezzék az eseményeket.
A dalok mentén az eredetihez hűen alakul a történetvezetés, de a nyelv és a kifejezésmód több szempontból új. Az angol és a magyar nyelv szellemesen keveredik az előadás szövegében. Zsótér olyan nyelvi textúrát szerkesztett, amely idézi az amerikai Chicago bűnözőinek nyelvét, miközben belekeveredik a külső terézvárosi jassz meg a Kurt Weill-i protest songok hangulata, ugyanakkor önkritikusan sznob, népi, de még popkulturális is. A nyelvi- és gesztikus gegek összekacsintanak, és akkor még ott van a parázs koreográfia is: Horváth Csaba autentikus magyar néptáncból kiinduló kortárs mozdulatfüzérei az amerikai sztepp-tánc helyett egészen bizarr módon teszik lehetővé a további kulturális átjárásokat. A csettintéssel, bokacsapkodással vagy üveges tánccal kísért szöveges jelenetek viccesek, ugyanakkor drámai keretek közé szorítják, ezáltal magasabb szférába emelik a történetet. Így definiálódik egyértelműen Horváth mániája, a fizikai színház jelentése is. A mozdulatok nem magyaráznak, nem értelmeznek és nem a szöveget akarják lekottázni, hanem módosítják a jelentéseket. 
Annyi bizonyos, hogy amit látunk, az nem Broadway-musical, viszont nem is annak a torzképe, inkább a műfaj és a való világ közti kapcsolat megértésében való elmélyedés lehetőségét kínálja. Az egykori Ascher-Novák zenés színészosztály játéka magával ránt, szórakoztat, felszabadít, ugyanakkor megnyugtat: jól el lehet tölteni az időt a következő apokalipszisig. A HOPPart-tal egészen biztosan.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek