 Alekszandr Szkrjabin |
A századforduló orosz komponistáinak jó része a mai napig afféle vakfolt a komolyzenét kedvelők számára. Pedig ahogy – a korszakról számos publikációt jegyző – Ignácz Ádám utalt is rá rövid bevezetőjében, a szóban forgó „társaság” művei nagyon is segítenek a befogadásban; hiszen a későromantika, az impresszionizmus, az avantgárd, sőt a XX. századi dodekafónia esztétikája felől közelítve egyaránt megszerethetők. Valami határozottan volt a levegőben akkor és ott, annyi zeneszerzőt jellemzett kivételes kreativitás, invenció és érzékenység. (Persze mindez rendkívüli mesterségbeli tudásra ráépülve – ez azonban jóval könnyebben megfejthető talány, ismerve a mester-tanítvány viszonyokat.)
A koncert alapötlete tehát abszolút indokolt, és az is bajosan támadható választás, hogy éppen Alekszandr Szkrjabin iskolateremtő géniusza köré szerkesztődött e tematikus est. Hiszen az összhangzattanban bevezetett korszakos újításai (vagyis egy újfajta, mégis teljesen koherens harmóniarend következetes használata), valamint a kíséret és dallam közti határvonal elmosásának rá jellemző úzusa a mai napig megtermékenyítő hatással van a zongora játékmódjára. Szkrjabin jelentőségét mutatja, hogy akkordot is elneveztek róla, mely „Prométheusz-akkordként” is ismert.
Elsőként a mester mesterétől, Vlagyimir Rebikovtól hangzott el három rövid darab a Boldogság ábrándjai (Réves de Bonheur) sorozatból. Az a bizonyos keserédes, jellegzetesen orosz, fülledt melankólia rögtön meg is jelent a teremben, a vájtfülűbbek pedig azt is konstatálhatták eközben, hogy Rebikov tulajdonképpen jazz-akkordokat használt már a XIX. század végén. Aztán következett maga a főszereplő: Szkrjabin. Váratlan dühkitörésekkel tarkított prelűdjei épp olyan édeskésen baljósak voltak, mint maga a kor, amelyben születtek, azaz a századforduló világa. Vázlatos képet kaphattunk arról az útról, amelyen a szerző eljutott az izgalmas disszonanciák felfedezésétől addig a sajátos atonalitásig, amely kései műveit jellemezte, s amely a látszólagos zűrzavar dacára mégis szigorú szabályokat követ.
A csúcspont nekem az alig hat perces, mégis hihetetlenül sokszínű és drámai, sötét misztikumáról hírhedt Vers la Flamme volt (amely egyébként eredetileg egy hosszabb szonátának készült volna). A darab olyan megrázó erővel fogalmazza meg a végső pusztulás elképzelt eksztázisát, ami számomra mindig Bartók III. zongoraversenyének Adagióját, annak is apokaliptikus utolsó harmadát idézi, illetve előlegezi meg. Igazi mestermű, nem mellékesen Szkrjabin egyik utolsó kompozíciója. Itt kell megemlítenem az egész este során rendkívül expresszíven játszó Futó Balázs teljesítményét, aki túl azon, hogy biztos technikájú művész (mellette egyébiránt zeneszerző), érezhetően személyesen is erősen rezonál a játszott szerzők olykor dühödt pesszimizmusára.
 Futó Balázs |
Majd a Szkrjabin-követőké lett a terep, ráadásul magyarországi bemutatók sorozata következett. Két Arthur Lourié-mazurka és -poéma az orosz zenei futurizmus egyik motorjának korai, impresszionista korszakából; két poéma a szintetikus akkordok atyjaként is emlegetett Nyikolaj Roszlavectől; valamint a 2002-ben, 108 évesen (!) elhunyt Leo Ornsteintől, az ikonikus Suicide in an Airplane. Nem áll módomban ellenőrizni, hogy a ’10-es évekből való, tehát körülbelül százéves darabokat valóban sosem játszották-e hazai koncerteken, de ismerve a múlt század zenei mérföldköveinek honi recepcióját, készséggel elhiszem az állítást. E bemutatók egyrészt fontos és értékes gesztusok voltak, másrészt az igazsághoz hozzátartozik, hogy Lourié későbbi, Szkrjabin direkt hatása alól már szabaduló művei valamivel izgalmasabbak, és szerintem Roszlavec is inkább szonátáival alkotott maradandót. De azt is belátom, hogy e szempontok érvényesítése a terjedelmet szétfeszítette, a tematikus jelleget pedig teljesen szétzilálta volna. Az eredetileg zongoravirtuózként indult Ornsteinnél kicsit más a helyzet; a Suicide in an Airplane a maga zajos klasztereivel akkora kulturális sokkot okozott bemutatásakor, hogy gyakorlatilag mindenkinek ez a darab az első asszociációja a zeneszerző neve hallatán. (Noha elképesztő mennyiségű izgalmas és tartalmas művet írt élete során – amelyet jórészt az Egyesült Államokban élt le.) Lezárásként pedig Alexandr Moszolov V. szonátájának démonikus Elégia tételét hallhattuk, amely tökéletesen példázta e nyilvánvaló zseni már-már kényszeres vonzódását a gépiességhez és a végletekig fokozott disszonanciához.
Summa summarum, azt némi történelmi háttérismerettel még megértem, hogy Szkrjabint és felettébb újító kedvű (ahogy akkoriban mondták: formalista/osztályidegen) kortársait miért radírozták ki a ’20-as évek Szovjetuniójának komolyzenei kánonjából. Ám hogy napjainkban mi akadályozza rehabilitációjukat idehaza a koncertpódiumokon, fel nem foghatom. E két fiatalember értő lelkesedése azonban legalább valamiféle halvány reményt adott, hogy egyszer talán felfedezheti a magyar közönség – a játszottak mellett – Feinberg vérmes szentimentalizmusát, a poétikus Alexandrovot, Krein zsidó zenei hagyományokban gyökerező impresszionizmusát, a Prokofjeven keresztül az egész múlt század zenéjére erőteljesen ható Stanchinskyt (szégyen, de nevének még bevett magyaros átírása sincsen), vagy uram bocsá’ akár Eiges és Protopopov elfeledett munkásságát is.