A recenzió enigmatikus címe a Csordás Gáborral készült beszélgetésből származik. A kifejezés jelentése: „a világ mint az emberek összessége”. A kifejezés áll egyrészről a bosnyák ’dunja’ szóból, amely annyit tesz: a világ mint fizikai tér; illetve a török ’luk’ képzőből, amely emberek összességét jelöli. A kötetnek ez a szó, illetve az etimológiája tökéletes metaforája, hiszen minden egyes beszélgetés a tér és a benne élő emberek (persze közel sem hétköznapi emberek) kapcsolatát tárgyalja. A tizenhárom beszélgetés visszatérő motívuma a városhoz mint térhez való viszony. Konrád György – értelemszerűen – mindenkitől megkérdezi, hogy mi a kedvenc helye a városban. A kérdésre adott válaszok szóródása két szélső pont között lokalizálható: egyrészt a személyes tapasztalatokból (gyermekkori emlékek, napi rutin stb.) fakadó realista jellegű vélemények, másrészt a város szellemiségét firtató, romantikusnak tekinthető elképzelések. A két szélső pont egyben a városhoz való viszony kétféle modelljét is kirajzolja: az első a városban benne élő, azt használó ember nézőpontját rögzíti, míg a másik az emberben benne élő város nehezen racionalizálható és kétséges ideológiáját tükrözi. 

A kötet olvasása során egyre problematikusabbnak láttam a Pécs szellemiségét tematizáló, és jellemzően azt megszemélyesítve reprezentáló elbeszélést, amely valamiféle immanens tulajdonságokkal ruházza fel a várost. Mert ugyan a földrajzi fekvésből, a speciális éghajlati adottságokból és nem utolsó sorban az épített örökségből felvázolható valamifajta egyedi, semmivel sem összekeverhető arculat mint olyan fizikai adottság, amelyhez a benne lakóknak viszonyulniuk kell, ám ez még önmagában nem ruházhatja fel ezt a fizikai valóságot egy élő személy identitásával. Világos, hogy az a metaforikus reprezentáció, amely a XVIII-XIX. században alakult ki (emlékezzünk csak a nemzetkarakterológiák földrajzi, éghajlati és gasztronómiai meghatározottságára, vagy John Ruskin Velence-könyvének szellemiségére), éppen ennek az identifikációs kényszernek köszönheti létét, vagyis annak a vágynak, hogy az országot, régiót, falut vagy várost olyan lelkiséggel ruházzuk fel, amely egyben szakrális dimenzióba képes emelni az ott élők sorsát, életét. 

A város arca cím már önmagában is a fent vázolt kettősséget intencionálja, hiszen nyilván a többes szám racionálisabb választás lett volna, hiszen a város ismert arcai vallanak önmagukról, pécsiségükről. Vagy, hogy egy szintén fontos pécsi arcot, Lovasi Andrást is megidézzem, a „pécsi szál”, a Pécshez való kötődés a központi kérdése a könyvnek, pontosabban a kérdezőnek. Konrád György egy kicsit, talán akaratlanul is, a kívülálló, az idegen antropológusi szerepét veszi föl, ami viszont „bennszülöttesíti” interjúalanyait, akik között országosan elismert művészek, építészek, tudósok, egykori vagy jelenlegi művelődéspolitikusok épp úgy vannak, mint az ország legnagyobb könyvkiadójának a tulajdonosa, mégiscsak faramuci helyzetet eredményez. 

Ez leginkább a Takáts Józseffel készített interjúban feltűnő, ugyanis az EKF egykori szellemi atyja (és egy ideig vezetője) nem hajlandó elérteni Konrád intencióit, vagyis nem hajlandó a romantikus modell szerint nyilatkozni a városról. Takáts mindvégig próbál racionális válaszokat adni az alapvetően nem racionális célzatú kérdésekre, aminek az lesz a következménye, hogy az interjúalany néhány válasza kifejezetten cinikusnak tűnik. Arra a kérdésre ugyanis, hogy amennyiben milliárdos lenne, mit tenne Pécsért, azt válaszolja (részben Konrád kérdező társának, Ágoston Zoltánnak a sugallatára), hogy elhagyná a várost, ami – valljuk be – a romantikus reprezentáció szempontjából eléggé kiábrándítóan hat. 

Az interjúalanyok „bennszülöttesítésének” és a romantikus paradigmának a következménye a beszélgetésekben mindvégig ott kísértő provincializmus kérdése. (A legkifejtettebben a Balikó Tamással készített interjú érinti a témát.) Hol a határ a lokálpatriotizmus és a provincializmus között, a helyi cselekvés mikortól válik egyetemessé, és mikortól marad szánalmasan kisszerű? Ezek a kérdések a mai kulturális környezetben, melynek globalizációs tendenciái elvitathatatlanok, szinte értelmetlennek tűnnek. Ráadásul az elitkultúra karaktere alapvetően mindig is globális volt, ami viszont strukturált és központosított felépítést igényelt, egy szóval minden a periférián létrejövő kulturális termék csak a centrumban kanonizálódhat, és egyben csak ott vetkőzheti le magáról a provincializmus árnyékát. Persze az információs társadalomban a centrum és periféria fogalmai relativizálódtak és egyben virtuálissá váltak: vagyis a provincializmus nem feltétlenül a fizikális helyhez rögzül. 

A könyv egyik legfontosabb tanulsága, hogy a centrum ott van, ahol a tehetség, legyen az Újvidéken, Budapesten vagy történetesen Pécsett. Jellemző, hogy a könyvnek a maguk területén már maradandót alkotott szereplői milyen sok irányból érkeztek Pécsre. Bár adná magát a következtetés, hogy Pécs titkos szellemisége vonzotta ide őket, mégis felelőtlenség volna ezt állítani, hiszen éppen így idéznénk meg a provincializmus démonát. Ezek az alkotók ugyanis nem azért hozták létre művüket, mert pécsiek, hanem – ha nagyon cinikus akarnék lenni – ennek ellenére. Személyes tehetségük nem rendelhető alá – és ezzel nem is tehető függvényévé – valamiféle homályos, nemigen körülhatárolható szellemiségnek.

Nehéz meghatározni a könyvben olvasható beszélgetések műfaji kódját, ugyanis nem a hagyományos értelemben vett életinterjúk ezek, inkább személyes beszélgetések. Bár az egykori megyei kultúrfunkcionárius (akit a többi szereplő csak pozitív felhangokkal emleget Csordás Gábortól Romváry Ferencig), Takács Gyula – egyébként a többitől eltérően valószínűleg írásos – interjúján eléggé érezni az önigazolás szándékát. Az egykori balett-táncost, a koreográfust, az irodalomtörténészt, az építészt, a könyvkiadót, a színészt és a muzeológust egy valami biztosan összeköti, mégpedig annak a keserű belátása, hogy a város mindenkori politikai vezetői nem nagyon számoltak/számolnak az ő tapasztalataikkal, tudásukkal, tehetségükkel. 

Mit tanulhat az olvasó ebből a könyvből? Talán azt, hogy a város igazi arca láthatatlan, és csupán – a többek között ebben a könyvben is szereplő – alkotó emberek műveiben realizálódhat. Mert a fizikai tér lerombolható és újjáépíthető, eladható és kiadható, vagyis tökéletesen uralható, ám az alkotó tehetség virtuális tere autonóm marad.