Az első két produkciót, amelyek egymáshoz és a mostanihoz képest is mutattak eltéréseket a szereposztásban és a különböző munkatársak névsorában, sőt a karmester személyében is, sajnos nem volt alkalmam hallani. Ez a májusi előadás azonban a kiegyensúlyozottság és a kikristályosodás jeleit mutatta, és feltétlenül a Budapesti Kamaraopera húsz évének legemlékzetesebb produkciói között tarhatjuk számon.

González Mónika mint Semele

Szinte kötelező érinteni az alkotás műfajával kapcsolatos bizonytalanságot, de ezen legyünk túl azzal, hogy idézzül a Wikipédia ide vonatkozó tömör megfogalmazását: a Semele „oratóriumként nyilvántartott opera”; ezzel ugyanis csak egyetérteni lehet. Amiből az is következik, hogy a Dido és Aeneas, valamint John Eccles remek, de a maga korában bemutatatlanul maradt Semeléje mellett, amelynek librettóját átvette, Händel darabja a csenevész módon kifejlődött angol barokk operaműfaj csekélyszámú jelentékeny képviselője közé tartozik. A szüzsé – a mester kései olasz operáira is jellemző módon – jóllehet a görög mitológiára támaszkodik, és a címszereplő tragikus halálát is magában foglalja, mégis alapvetően ironikus jellegű, majdnem vígoperaszerű.

Az opera két legfontosabb szerepe a korlátolt módon nagyravágyó Semeléé és az őt elcsábító, majd – ha nem is könnyű szívvel, de elkerülhetetlenül – cserbenhagyó Jupiteré. Jelentős szerep még a roppant életszerűen ábrázolt, intrikus féltékeny feleségé, Junóé, illetve Inóé, Semele nővéréé, akinek sorsa szorosan összebogozódik testvére végzetével.

A címszerepben González Mónika kissé elfogódottan, indiszponáltan kezdett, s – jegyezzük meg itt – mozgás tekintetében némiképp merevebb, szögletesebb volt társainál. Ezzel azonban vége is a fenntartásainknak, mert gyorsan magára talált, s nehéz, technikailag és zeneileg is igényes szerepét imponáló szuggesztivitással, magabiztosan énekelte. Emlékezetesen szépen és érzékenyen formált zenei pillanatokkal tűnt ki Megyesi Zoltán is Jupiter igencsak emberléptékű szerepében. A lassan klasszissá érő Bakos Kornélia elsőrangúan, s színpadi „jelenlét” szempontjából is jelentékenyen formálta meg az empatikus, szerető – és különös módon mégis a nővére halálának árán az élet nyertesévé váló – Inót.

Németh Pál

Az eddig említett, egyértelműen kitűnő szereplők mellett is kiemelkedő adottságokról tett azonban tanúbizonyságot Mester Viktória, aki a produkciót is megmentette azáltal, hogy mindössze két nappal az előadás előtt beugrott a váratlanul megbetegedett Lehőcz Andrea helyére Juno szerepében. Mester előadásában a hang rendkívüli szépsége és kivételes, minden torzítástól mentes, természetes vivőereje találkozott össze a személyiség igen erős kisugárzásával és mindennek tetejében a legszigorúbb zenei és intellektuális kontrollal; hadd tegyem hozzá, hogy még az angol kiejtése – és általában a szövegmondása – is mintaszerű volt. Mindez igen szerencsésen harmonizált a Juno figurájában megtestesülő indulattal és gátlástalansággal; s ha a beugrás okán Mester Viktória civilben, kottából énekelt is, alakítása nagy nyeresége volt az előadásnak. A többi szereplőt dicséri azonban, hogy teljesítménye egyáltalán nem gyengítette azt a benyomásunkat, hogy egy kivételesen kiegyenlített, gyenge láncszemet tulajdonképpen nem tartalmazó szereposztást hallottunk. A még nem említett szereplők közül Hegyi Barnabás hangerőben kissé visszafogottabb, de hangszínben, formálásban elsőrangú Athamasa, valamint Iris szerepében Jónás Krisztina üde, könnyed éneklése és remek vonalérzéke szerzett örömet elsősorban. Tetszett a két basszus szereplő, Cser Krisztián és Fried Péter, s rövid szerepében, Apollóként, tiszta eszközökkel, igen jó hangi benyomást keltve énekelt Szigetvári Dávid.

Németh Pál ragyogóan tartotta kézben a darabot: miközben szinte észrevétlen maradt, igen hatékonyan biztosította az előadás lendületét, karakter- és kontrasztgazdagságát. A Savaria Barokk Zenekar összecsiszoltan szólt; külön dicséret illeti a koncentráltan és élettelien kísérő continuo-csoportot – amely azonban még markánsabb lehetett volna, ha egy fagottos is erősíti őket. A Victoria Kamarakórus szövegmondása nem volt kielégítőnek nevezhető, de – kissé gyengébb basszus szólama ellenére – kulturáltan és homogén hangzással énekelt.

Halász Péter rendezése egyszerű, sőt konvencionális, a nyitó- és a zárójelenet szereplőit időnként magába záró, mozgatható „faköpönyegektől” eltekintve; a darab menetét és a szereplők viszonylatait mindenesetre kellőképpen plasztikussá teszi. Csak azt nem értettem, hogy utolsó földi jelenését követően Jupiternek, akinek a szöveg szerint el kellett volna távoznia, majd pedig isteni alakjában visszatérnie (hiszen épp az ezzel járó villámsorozat oltja ki Semele életét), tehát Jupiternek miért kellett a darab hátralevő részére emelőszerkezetében bánatosan csüggve a közönség szeme előtt maradni.