Az ötnapos táncünnep része volt az esti előadásokon kívül a táncosoknak tartott délutáni tréning és a Közép-Európa Táncszínház (KET) elmúlt öt évét képekben felmutató Villanások című fotó- illetve plakátkiállítás Dusa Gábor, Kenyeres Csilla és Lékó Tamás képeiből. Dusa Gábor – mint a KET épületében, a Bethlen téren található Bethlen Galéria jelenlegi vezetője is – láthatóan mélyebb ismeretekkel rendelkezik a táncszínházról, mint sok táncos vagy teoretikus. A kiállított képek nyomán kirajzolódik a KET karaktere, amely a sok különböző alkotó ellenére mégis az egység felé mutat. Hagyományőrző a szó jó értelmében, ugyanakkor modern, karakteres, enyhén patetikus és misztikus, eszméletlenül komor, egyszersmind groteszk. Nem volt véletlen valaha a névválasztás, amely pozicionálta is több mint húsz éve a kvázi társulatot. Közép-Európa – nem könnyű identitás. A KET mozgást kutató munkájában benne van a magyar eklektika: minden őrület, amely az elmúlt száz évben táncos berkekben itt történhetett, a balettól egészen a roncsolt verbunkosig, sőt még az is kódolva van benne, ami elnehezíti a járást ezen a szikes vagy épp mocsaras kultúrtalajon.
 Jelenet a Visszavonhatatlan című előadásból. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Tavaly a 2005-ben Dunaújvárosban indult Monotánc Fesztivált szervezték a Gödörbe Szögi Csabáék (a KET alapító-igazgatója), aztán mivel az biennálé, idén behozták a belvárosba az egykori Bethlen mozi épületében rezidens KET-ből a repertoárt. A Spicc színpad nevű új befogadó térnek köszönhetően a Gödör egyébként leginkább koncertekért ide járó közönsége már természetesnek veszi, hogy időről időre nem csak alkalmi önkifejező parkettördögök fordulnak meg itt, hanem a kortárs tánc hazai jelesei is. Természetes környezetnek tűnik a kortárs tánchoz a hatalmas, metálkoncerteken edződött, fémszerkezettel felszerelt, betonnal bélelt pincetér. A KET koreográfusainak nem is lehetett olyan csavaros feladat a teret saját játszóhelyük speciális, tagolt (régi filmszínház) enteriőrjére készített darabjaikhoz hangolni. Látványból, felkészültségből, alkalmazkodásból, összehangoltságból ez a társaság nem szenved hiányt. Már csak azért sem, mert a KET azon kevés intézmény közé tartozik a hazai kortárs tánc szcénában, amely nemcsak befogadó hely, hanem valódi, nyitott műhely, ahol az elmúlt húsz évben a legjelentősebb alkotók fordultak meg.
Majd’ három éve, hogy a Közép-Európa Táncszínház fennállásának huszadik évét ünnepelték a Trafóban. Akörül lezárult egy korszak, hogy elkezdődhessen egy új: megérkezett az új táncos nemzedék, a régi, együttműködő koreográfusok pedig saját társulataik felé fordultak. Duda Éva, Gergye Krisztián, Hámor József – három igen különböző alkotó, akiknél a KET-hez való kötődés a közös pont. Mindhárman megmutatták ezen a fesztiválon is magukat: Gergye mindig különutas volt, a Duda Éva Társulat ebben az együttműködésben ért be mint jól csengő név, Hámor Gangaray Táncszínháza pedig egyértelműen „röghöz kötött”. A Horváth Csaba 2006-os távozása utáni korszak volt a Gödörbeli minifesztivál közelebbi témája. Amióta Szögi új társulatot hívott össze fiatal táncosokból, jórészt a MU Terminál első csapatából, azóta készültek a már Harangozó-díjas Duda, Gergye és Hámor itt is bemutatott darabjai. Három koprodukció és a KET két saját előadása alkotta a KET Feszt esti programját. Ebből hármat volt szerencsém látni ez alkalommal.
Jónás Zsuzsa Visszavonhatatlan című, tavaly készült darabja Shakespeare-t idézte (az előadásról szóló kritikánkat l. itt – a szerk.). Jónás első saját koreográfiájában jól kidomborodik a KET új brigádjának technikai tudása és drámai alkata. Most is olyan lendületes volt a tempó és olyan hirtelenek a kiállások, hogy inkább valamiféle táncversenynek tűnt az előadás. Az elgondolás kevésbé érződik mögötte, bár a shakespeare-i atmoszféra megteremtődött a táncosok egymás közötti konfliktusjátékaival illetve a háttérben elterülő, bemikrofonozott kavicságy furcsa zajaival. Baljós árnyakként kúsztak, sötét pasztell színekben rezegtek, vagy épp a természet vészjósló hangjaira hajladoztak a táncosok. Túlfeszített, zaklatott előadás a Visszavonhatatlan, amit a drámai pillantások és összevillanások különösen teátrálissá tesznek. A három részre tagolt színpadi térből a Gödör pincéjében kettő valósult meg világosan: az előtér és a hátsó kavicsösvény szólók, duók és triók szinkrontáncának a tere lett. Az egyéni produkciók sokszor nagyon jól összeálltak, az egész azonban kevésbé működött, attól eltekintve, hogy Macbeth boszorkányait illetve Lear király lányait néha tényleg felfedezni véltem a színpadon.
A Gergye Krisztán Társulata és a KET közös produkciója, a Danse Macabre már több helyen méltatást kapott (az előadásról szóló kritikánkat l. itt – a szerk.). A MU Terminál IV. évfolyamának C estjén mutatták be 2009-ben, felújítva pedig izgalmasabb volt, már csak azért is, mert a táncosok ma már jobban bírják az iramot. Gergye kitekert mozdulatait nem könnyű követni, ahogy a két főszereplő tárgyat, a kaszát sem veszélytelen úgy lengetni, hogy az ne érjen bokákat, térdeket. A mű a haláltánc ősi motívumait idézi meg, időnként teljesen a képzőművészeti ábrázolásokra hagyatkozva. Nem szándékozik elvonatkozatni túlságosan, inkább szakralizál, ironikus idézeteket emel be, máskor meg nevetésre késztet, ahogyan nemcsak magát a halált karikírozza, hanem a halál-ábrázolásokat is. Több rétegű, szép és lassú előadás. A gépies, komótos, ismétlődő mozdulatokból felépített, sötét zenékkel (Schnittke, Liszt, Saint-Saëns) kísért darabban Gergye minden mágiája, torz figurája és erotikus humora is benne van. Az élet körforgásáról is szól az előadás, s a Gergye koreografálta művi társastáncok egyben félelmetes képét adják a közelgő új középkornak.
Idei bemutató volt az Io sono című előadás, melynek legfőbb érdekessége az, hogy alkotói és előadói egyaránt a KET táncosai (az előadásról szóló kritikánkat l. itt – a szerk.). Afféle össztáncos közmunka, ami utalhat a koreográfusok hiányára, de arra is, hogy egyre divatosabb alkotótársnak és nem táncosnak nevezni azt, akivel a koreográfus egy darabon együtt dolgozik. Az előadás mindemellett meglepően friss és gondolatokkal teli, sokkal kevesebb benne a modorosság, mint például a Visszavonhatatlanban. A szcenika egészen pazar és változatos megoldásokat vonultat fel: olykor sötét, sűrű erdőt vet a fény a színpadra, máskor fénybúra vagy füst ereszkedik alá, hogy vitrinbe tett szoborcsoporttá vagy ködlényekké válhassanak a táncosok. Mindezt sokszor szólóban teszik, megmutatva egyénileg is, hogy mi az, amire bármikor képes egy KET-es. Hogy egészen sűrű táncszövetet tudnak szőni, az biztos, de ha egy koreográfus filozófiát vinne bele mindebbe, az nagyon sokat lendíthetne a korrekt, szociálpszichológiailag is hiteles darabon.