Életek éneke

Márpedig Bereczki Csaba Életek éneke című dokumentumfilm-sorozata, majd az idei Filmszemlén bemutatott, és márciustól a filmszínházakban is játszott, azonos című „kreatív dokumentumfilmje” esetében teljesen biztosak lehetünk abban, hogy a szerelem volt a kiindulási alap. Persze lehet itt kultúrmisszióról beszélni, az erdélyi népzene minél szélesebb körökben való megismertetéséről, de ez a film nem jött volna létre, ha nincs a rendező és a tanácsadóként jegyzett, a filmben meg narrátorként és (ivó)cimboraként tevékenykedő Kelemen László néprajztudós és közösen választott témájuk között mély, barátságnál vagy puszta érdeklődésnél jóval elmélyültebb viszony.

Minden képkockát ez a szeretet és gondosság, egyszóval a személyesség hat át: Bori Erzsébet szerint „Az Életek énekében nincs egyetlen vágókép sem úgynevezett tájszépségekről, és nincsenek nyomorfestő szociofotók sem; minden felvétel a helyén van”, vagy Péczeli Anna megfogalmazásában: „a fényképezés nem kétes líraisággal terhelt, hanem alárendelődik a témának…”

Életek éneke

Hogy mi is lenne pontosan a téma? Nos, itt már megoszlik a szakírók véleménye. Igaza van Bori Erzsébetnek, aki szerint a többrészes dokusorozat „átfogó térképet rajzolt Erdély népzenéjéről.” És Péczeli Annának is, aki szerint a film „nem csak falusi életképek és bizsergető muzsikák epizodikus láncolata, hanem százszor elbukott, és százegyedszer újrakezdő muzsikusok története, akiknek a zene vigaszt nyújt szegénységben, megcsalatásban, gyászban, de gyógyírt jelent rasszizmusra, depresszióra, alkoholizmusra is.” Szijártó Rita szerint a filmben „a kultúra továbbadásának módjaitól kezdve a diszkrimináción, vagy a mélyszegénységgel törvényszerűen együtt járó szociális problémákon… keresztül a kultúrának a közösség életében betöltött szerepéig mindenről szó van itt.”

Életek éneke

A határok átlépése amúgy is központi metafora itt: magyar, román és cigány zenészek a főszereplők. És valóban, egytől egyig főszereplők mind, a filmnek több kritikus által kárhoztatott, mellérendelésen alapuló, sok apró, jobb-rosszabb epizódból merítő-építkező dramaturgiája a felelős ezért. A nézők közül kinek-kinek aztán meglesz a kedvence is: Tompa Andrea szerint például „csodás alak az istenfélő Jámbor István prímás, akit csak Kicsi Dumnyezó néven ismernek… Személyisége, szókincse, egész világa egyedülállóan gazdag ennek a magyar cigány embernek… Nem csak tündöklő népi zenész, de népi gondolkodó is.” Péczeli Anna az egyetlen női szereplőt emeli ki: „Regina néni… több mint hatvan éve Zerkula János felesége és zenésztársa egyben.” Köves Gábor a film hibájaként rója fel, hogy nem jut ezeknek az izgalmas karaktereknek megfelelő tér: „A nyomorúságos körülmények között élő Titi keserűsége vagy a hatvan éve együtt élő, együtt zenélő öregek többet, hosszabb játékidőt…, kevesebb ismeretterjesztést és ad absurdum kevesebb muzsikát érdemeltek volna.”

Életek éneke

Mert afelől ne legyen kétségünk, hogy csillagokat látunk; ezt már Grecsó Krisztián mondja egy nem a filmről, de részben annak szereplőiról szóló írásában: „Zerkula János és Regina néni, Pál István, Potta Géza, Florin Iordan, Neti. Ez itten egy sztárlajstrom, akár hiszik, akár nem. Csak úgy ötletszerűen, fújhatnám még, egy szubkultúra ismert figurái, egy nonszensz liga, a mozgalmon kívül a kutya sem ismeri őket, bizonyosan van a hiphop világának is tucatnyi emblematikus alakja, akiket éteri rajongás vesz körbe, csak mi még nem értesültünk róla.”

A film egyben egy utazás története is – megintcsak átvitt meg konkrét értelemben is. A Kárpátok számunkra ismeretlen vidékeitől a párizsi nagykoncertig jutnak a szereplők – utóbbit több kritikus oda nem illőnek, az élő hagyomány egységét megtörő fináléként látja. A párizsi kirándulás valóságossága ellenére valahol mintha mégiscsak a fikció világába tartozna: váratlanul valóra vált álom, olyasmi, ami a Buena Vista Social Club nagy öregjeinek sikerült. Miért ne sikerülhetne az erdélyi Buena Vista veteránjainak is?

Kapcsolódó cikkünk:
39. Magyar Filmszemle