Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KÉMÉNYSEPRŐK ÜNNEPE

Rameau: Hippolyte et Aricie / Művészetek Palotája
2011. máj. 12.
Vashegyi György verziója közvetíti a legteljesebben Rameau művének nagyságát. Ám bármennyire is ünnepi pillanat volt a darab előadása, közel sem sikerült tökéletesre. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Ennek okát abban látom, hogy Vashegyi György együttese még nem érzi tökéletesen a francia barokk stílust, abban nem olyan jártas, mint Haydn, Händel, Bach, Purcell zenéjében. Ez betudható annak is, hogy a francia nyelvet kevesebb énekes beszéli, és a francia barokk hangszerek nyelvén kevesebben értenek. Márpedig a nyelvtudás egy régi zenés előadónál elengedhetetlen, szövegértés nélkül kár is belefogni egy darabba.

Vashegyi György
Vashegyi György

Charpentier művéhez Vashegyi György az egyik legjobb francia haute-contre-t vette kölcsön, Jean-Paul Fouchécourt-t, Rameau művének előadáshoz pedig egy még a burgundiai énekesnél is értőbben éneklő amerikait, Jeffrey Thompsont. Thompson volt a koncertszerű előadás igazi vezére. Ő volt az, aki – elvégre René Jacobs és William Christie előadásaiban szocializálódott – akcentus és hibák nélkül beszélte a francia barokk nyelvét. Felnőtt hozzá Szutrély Katalin – nem is egy duettben. És a koncertmester, Simon Standage is újfent bizonyította, hogy Rameau stílusához is megtalálja a megfelelő hangot. Talán annak is köszönhetően, hogy Rameau természetzenéi Vivaldi természetzenéinek örökösei, és Standage az egyik legjobb Vivaldi-hegedűs. De az együttes egészének megszólalása ezt a nagy, drámai eseményekkel teli, sok párbeszédből álló művet olykor annyira lerontotta (különösen a fúvósok teljesítménye a duetteket), hogy egyenesen sajnálatosnak gondoltam, hogy e rekonstrukciót éppen megalkotójának együttese adja elő.

Annak, hogy gyakran nem sikerült a megfelelő hangzásképet produkálni, hogy az együttes olykor nehézkesnek tűnt, számos olyan oka is van, amelyért sem az együttes, sem annak vezetője nem hibáztatható. Az említett William Christie két-három hónapig próbál egy Rameau-művet, ők is, akárcsak Marc Minkowskiék a hangszereiket, ha francia zenét játszanak, másképp hangolják (A=392-re). Vashegyi Györgyék a hangszereket kénytelenek a nem autentikus fúvósokhoz igazítani (A=415-re), ezért e hangolással nem is próbálkozhatnak. William Christiék – ahogy azt alig egy hónappal e koncert előtt hallhattuk is – ezért is játszanak könnyedébben, azt a látszatot keltve, hogy Rameau darabjai nem nehezek. Pedig azok. Bátran kijelenthetjük, alig van nála kiszámíthatatlanabb szerző.

Éppen műveinek rendkívüli nehézsége váltott ki ellenállást a kortársakból. Hugues Maret megemlékezik arról, hogy a korszak jelentős komponistája, André Campra (aki akkor már igencsak benne volt a korban) a következő kijelentésre vetemedett az Hyppolite et Aricie-t hallván: „10 operányi zene van ebben a műben. Ő az az ember, akinek fénye el fogja homályosítani a miénket.”

Jeffrey Thompson
Jeffrey Thompson

Rameau az Hyppolite et Aricie bemutatásakor – bár ötven éves volt éppen – színházi körökben még ismeretlennek számított. Tragédie en musique-ének túlságos sűrűsége, a zene bonyolultsága többeket egyenesen felháborított. A francia operaélet botrányának okozói azt lobbantották Rameau szemére, hogy eltávolodott a tragédie en musique teremtője, Jean-Baptiste Lully szellemiségétől. A Mercure de France névtelen szerzője e darab kapcsán használja először – pejoratív értelemben – a barokk szót, ám a rameauneur-ök (a gúnyszó jelentése: „kéményseprők”) Rameau-ban a nagy francia géniuszt látták. Csöndesen jegyzem meg: akárcsak én.

Rameau a nyomtatásra szánt verziót nem alakította, ellenben az előadásra egyszerűsítette a művet, mert énekeseinek beletört a bicskája a mű egyes részleteibe. Hippolütosz és Aricia történetét a bemutatót követő két évben több mint negyvenszer állították színpadra, tíz évvel később is mintegy ötvenszer, és legalább két tucat alkalommal 1757-ben. Vashegyi György átdolgozásának alapját az 1757-es változat képezi, így akad, ami kimarad – a negyedik felvonásból például Théseus áriája -, de ettől a mű csak sűrűbb, drámaibb lesz. E változatban ugyanakkor nem lenne benne a Párkák triója – ez a teljes kvintkörön végigmegy, nehézsége szinte felfoghatatlan –, melyet épp Vashegyi helyezett vissza jogaiba. Tehát ez a verzió az 1757-es javított verziójának tekinthető: és igazat kell adni Vashegyi Györgynek, bizonyosan elnyerte volna a (Lully-pártiak hőbörgése miatt is elbizonytalanodó) szerző tetszését.

A nem csak a zenében, de a képekben is hatalmas távolságokat, érzelmi skálát bejáró zenemű Diana erdejében kezdődik, leereszkedik a Pokolba, és a Mennyek Országában ér véget. Magyarországi bemutatója Kovalik Balázs miatt vált emlékezetessé: a szentendrei Malomban és a miskolci Egyetemi Fűtőműben volt látható az Hyppolite et Aricie, jellemző módon Artemisz diadala címen (hiszen annak az előadásnak kétségtelenül nem a zenei megvalósítás volt az erőssége).

Annak ellenére, hogy Vashegyi Orfeo Zenekarának nem mindig sikerült megragadnia a francia barokk stílt, s az kicsúszott a játszók – kiváltképp a fúvósok – kezei közül, azért az előadásuknak számos csodálatos momentuma volt. Már a bevezetésben feltűnt, hogy ha van még valaki, aki érti a francia barokkot, akkor azok a fuvolista hölgyek. Nem csak tisztában voltak azzal, hangszerük mily érzések illusztrálását szolgálja, de az érzések átadásával sem maradtak adósok. olykor szerelmes esdeklést fejezetek ki, olykor a szerelmes elgyöngülését, mindig roppant fegyelmezetten, gyönyörűen formálva.

Szutrély Katalin
Szutrély Katalin

Az első rész kitüntetett pillanatai közé tartozott Ámor lágy, selymes fisz-moll áriája. Az 1. gavotte, ami könnyed lett, mintha a táncosok lába nem is érné a földet. A Bosszúálló Istenekről éneklő kórus úgy mennydörgött, hogy szinte alig is lehetett hallani a mennydörgést imitáló lemezeket. A természetfestő részek, ha nem is voltak olyan elevenek, mint Christiéknél, visszaadták az erők tombolását. A második, Pokolban játszódó rész – mely idegen az alapműtől, Racine Phaedrájától, s a szövegkönyvíró Pellegrin apát leleménye – tobzódik az úgynevezett le merveilleux-kben vagyis csodálatos elemekben: Kovács István Mars szerepében, Cser Krisztián Plutóként, ha nem is tökéletes franciasággal, de tökéletes átéléssel, szenvedélyesen énekelték az Isteneket. A Párkák triója (g-mollból d-mollba ereszkedő enharmonikus moduláció) esetén már az is nagy szó, hogy az előadása majdnem hibátlanra sikeredett. A trió szövege is dermesztő, úgy érezhetjük Sartre híres mondásának („a pokol a másik ember”) zenei ábrázolása: „elhagyod a poklot, hogy megtaláld a valódi poklot, otthonodat”). Baráth Emőke volt az este figyelemre leginkább méltó fiatal énekese.

Nem egy részletnél, számos tánctételnél úgy éreztem, egy kicsit gyorsabb tempó jót tenne a zenének. A Matrózok tánca üde volt, fürge. Christie koncertjéhez hasonlóan a hazai előadók is a tánctételekkel tudták igazán élvezetessé tenni a darabot. Ám Vashegyi tánctételei korántsem voltak olyan változatosak, olyan sokrétűek, mint a Les Arts Florissants által megszólaltatottak. Ugyanakkor nem csak abban érhettük tetten, hogy Vashegyit mennyire megragadta Christie együttesének játéka, hogy felállította a zenekart, és a zenészek állva játszottak, hanem abban is, hogy törekedett a változatosságra, a pompás színekre.

A boldog végkifejletben ismét Diana erdejében járunk, a sok hányattatáson átment szerelmesek megértik, hogy életünket csak a szerelem teljesítheti ki, nimfák és erdőlakók ropják, egy pásztorlány csalogány áriát ad elő (az olasz csalogánydalok paródiáját): gyönyörűen szóltak itt is a fuvolák és a szólóhegedű. Kovalik Balázsnál e jelenetben hatalmas kapuk tárultak fel, mögöttük éles, vakító fények: a Fény birodalmába érkeztünk, a Mennyeknek Országába. Azt, amit Kovalik Balázs képekkel és hatáskeltő eszközökkel ért el, azt Vashegyi Györgynek itt sikerült a zenével érzékletessé tennie: a tragédia feloldódott, mint a kis hétköznapi konfliktusok az öröknek látszó nagy szerelemben. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek