Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TEMETETLEN MÚLT

Pavel Szolovjov: Kuznyecki esőzések / TÁP Színház, Merlin Színház
2011. máj. 8.
Tamási Zoltán kirándul. Ezúttal sokfős csapatot rendez. Nem hagyományos értelemben vett társulatot, hanem a TÁP Színház este tíz után összeálló ráérőit. És az orosz drámairodalom arcképcsarnokát. VARGA ETELKA KRITIKÁJA.
Ahogy azt Tamási Zoltán Stúdió K-beli rendezéseinél már megszokhattuk, a színlapon itt is szerepel egy alcím, beszédesebb minden eddiginél: „Fűrészelés, forgácsolás és egyéb roncsológyakorlatok”. A megjegyzést felfoghatjuk konkrét útmutatásnak is: a darab főszereplőinek nagyja asztalosműhelyben dolgozik. Ugyan a szakmának jelentősége nem sok van, de a szintén Tamási Zoltán jegyezte, ide-oda guruló, csiki-csuki díszlet igazán kellemes a szemnek. Jobbról időnként begördül a gyalupad, s az általános, mindent uraló posványban a színváltások miatt minden mozgásban van (nincs ebben valami alapvető ellentmondás?). Az előadással tényleg ez a legkisebb gond, leszámítva bizonyos szegletek kihasználatlanságát (ami szoros összefüggésben van a mellékszereplők megíratlanságával) és a paravánszerű nádfalak oda nem illő textúráját.
Kovács Ádám és Hajduk Károly
Kovács Ádám és Hajduk Károly
Ámde ennél sokkal érdekesebb maga a darab, hiszen ez lenne az előadás alfája és ómegája. Hogy ki a szerző, a titokzatos Pavel Szolovjov, azt talán ne is feszegessük. Be kell érnünk a Kuznyecki esőzések című opuszból leszűrhető információkkal. Ezek alapján azt kell mondanunk, hogy a szerző alapos iparosember, elsősorban Csehov, de Gogol, Venedikt Jerofejev és minden magyarul is fellelhető orosz színmű ismerője és jelen esetben „szétforgácsolója”. 
Az időrendiséggel ügyesen játszadozó eseménysor mintha a Moszkva–Petuski (valamelyik) pályaudvaráról indulna: mint később kiderül, az asztalosműhelyből kirúgott, illetve kilépett két férfi a Krímbe készül „nyaralni”. Hiszen mindenki olyan sokat dolgozik a gyakorlatilag tétlenségre kárhoztatott kisüzemben, hogy igazán megérdemel egy kis pihenést. Az oroszoktól jól megszokott „tökölés” következménye az lesz, hogy Nyikolaj és Leonyid kiköt a beszédes nevű Mezsdunecsenszkij-alsón (vagy -felsőn, talán maguk sem tudják), a különös emberek, szarvasbogarak és döglött madarak lakta senki földjén. Csakhogy úgy tűnik, a cselekménynek csupán ennyi a lényege. 
A különféle jelenetekben felvonultatott háttértudás nem fontos, hiszen az egyenetlen minőségű, itt-ott hosszas bölcselkedéssel tarkított szöveget a színészeknek sem igazán sikerül szervessé tenni. Talán az egyetlen Gorbatij karaktere mondható következetesen megírt szerepnek: Szabó Attila ki is használja a meglehetősen egyoldalú játéklehetőségeket, jól hozza a lecsúszott, eladósodott iszákos prototípusát. Maguk az események idővel tulajdonképpen jelentéktelenné válnak, főleg miután a legelső pillanatoktól kezdve az ember kezdi magában számba venni a Csehov-összesből a Merlin éjszakai színpadára torlódó alakjait. 
Szabó Attila, Bán János és Szilágyi Katalin
Szabó Attila, Bán János és Szilágyi Katalin
Beszélnek itt Ranyevszakaja-lekvárról, amelyre manapság már nincs igény; előkerül a Sirály néhány epizódja; az Ivanovból ismerős mondat is valahogy megüti a fülünket, ahogy kicsúszik Mása (!) száján („Vigyél magaddal a Krímbe!”); a három nővér közül csak Irina hiányzik, ugyanakkor a zengzetes hasonlatok szintjén is megidéződik a klasszikus (valahogy így: „Minden eltűnik, mint Versinyin a Prozorov-házból…”); a műhely férfi-nő viszonyai a Ványa bácsira emlékeztetnek – és még sorolhatnánk. Volt már ilyesmire is példa a közelmúltban: a bűnügyi történetei nyomán elhíresült Borisz Akunyin tett kísérletet arra, hogy újraírja a Sirályt, de ő a „variációk egy témára” műfaját választotta. A Kuznyecki esőzések esetében inkább szövegmontázsról beszélhetünk, mert nem elég a sok Csehov, várjuk Gogol revizorát is, és mintha még Nina Szadur krumpliszedésre kivezényelt tervezőirodai kollektívája is leképeződne a Szigarjev keresetlen nyelvén beszélő alakok között, ráadásul mindezekhez finoman hozzásimul egy-két Hamlet– vagy Dürrenmatt-idézet is. Ahogy a színpadon is elhangzik: „az amúgy is cafatos orosz lélek utolsó foszlányai” vonulnak fel tehát töményen előttünk. 
A mű dramaturgiája gyakorlatilag összefoglalható az előadás záró jelenetével: a mocsaras talajból előkerül néhány leszakadt végtag, egy-két koponya, egy torzó – de ezekből a lenyiszált foszlányokból soha többé nem lesz egységes test. A végén afféle csattanóként többször is elsül a Csehovnál legtöbbször némán feketéllő pisztoly. A kérdés csak az: mi végre ez az egész? A főbb szerepek sem jutnak tovább a vázlatosságnál, a hálátlan mellékszerepek nem sokat adnak hozzá a történethez, egy idő után úgy érezzük, hogy a szellemesnek szánt végkifejlet az elmúlt több mint két órában agyonemlegetett, eltaposott szarvasbogarakhoz hasonlít leginkább. 
Szabó Attila, Kovács Ádám, Hajduk Károly és Bán János. Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Szabó Attila, Kovács Ádám, Hajduk Károly és Bán János. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
Ettől még nem kizárt, hogy egy szép napon feltámad és erőre kap az előadás, hiszen a színészekben vannak tartalékok – emeljünk is ki gyorsan egy jelenetet, nehogy úgy tűnjön, hogy csupán az irodalmi utalások leltározása kötötte le a figyelmünket. Négy férfi ül egymás mellett a reménytelenül elhagyatott vidéken, és mindegyik csak néz: Bán János sötéten és mélyen, Hajduk Károly izgága csodálkozással elegy sztoikus bölcsességgel, Kovács Ádám bumfordi bambán, Szabó Attila pedig vérben forgó szemekkel – egyenesen bele a semmibe. Ebből például azért lehetne valami. De ahogy azon az áprilisi éjszakán álltak a dolgok este tíz és hajnali fél kettő között… Ha a TÁP Színház csapata azt szeretné, hogy ilyen kései órán még/már nevessen a köznség a morbid poénokon, akkor vagy nem ártana felpörgetni valahogy a darabot, vagy körbe kellene adni a nézőtéren a vodkás demizsont.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek