Az Egerből mondvacsinált indokokkal eltávolított, Barta Dóra vezette Badora Társulat Tiszta tánc című búcsúestjének záróakkordja volt az a táncmű, ami itt, ezen az estén az első: Gustavo Ramirez Sansano Töredék (Lo que no se ve) című koreográfiája – bár mint alapozást, kissé nehezen vette a közönség. Hiába, idehaza a baletthez még mindig hagymázas képzetek társulnak, s ha valaki markánsan eltér ettől, hűvös fogadtatásban részesül. Egy külföldi társulattól még csak-csak lenyeljük az újításokat – ők elmennek, mi maradunk –, egy hazaitól már nehez(ebb)en. Mert a végén még lőni fognak a felhőtlen szórakozásnak.
Ha jól számolom, Sansano harmadszor dolgozott magyar társulattal: az első közös munka, a Győri Balettnek koreografált Gaudí, ősbemutató volt (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk.); a 2009-ben a Budapest Táncszínház kérésére betanított Flabbergast eredetileg a Holland Táncszínház utánpótlás együttese (NDT II.) számára készült; míg a Töredék a 2006-ban Sansano és Veronica García Mascardo által alapított, valenciai székhelyű Proyecto Titoyaya nevű társulat repertoárján szerepelt. A spanyol koreográfus darabjai láthatóan igen nagy népszerűségnek örvendenek a magyar társulatok körében – s van is ebben némi ráció. Mert bár Sansano nem tartozik a nemzetközi kortárs tánc élvonalbeli alkotói közé, stílusa valamelyest rokon Európa egyik vezető tánctársulata, a Holland Táncszínház köré csoportosult új koreográfusnemzedék képviselte modern táncszínházi szemlélettel, arról nem beszélve, hogy „árfolyama” valószínűleg még éppen azon a szinten mozog, ami egy kisebb költségvetésű hazai társulat számára is megfizethető.
Sansanót a Töredék láttán inkább hihetnénk kimért, hidegfejű északi, mint temperamentumos spanyol koreográfusnak. Letisztult, steril színpadi világ, a magány, a befelé fordulás önsebző jelei és törékeny, érzelemmentes emberi kapcsolatok. A színpad méreténél kisebb hófehér táncszőnyeg, fémes, lélekölő ipari zenei kevercs és a fény (tervező: Stadler Ferenc), mely úgy jár körbe időnként a színpadon, mintha sebesen száguldó felhők takarnák ki foltokban a napot. A Youtube-on látható részlet szerint az eredeti darabban egy panelekre szedhető, gurítható, óriási hófehér „kockaház” körül, illetve annak elemeiből kialakított labirintusban bontakozik ki a koreográfia, hideglelős, konstruktivista fényekkel és árnyékokkal. A teljes házból itt csupán egyetlen, derékszögben záródó falrészlet marad, s ennek következtében felborul a tánc és a tér szoros, egymást feltételező viszonya. Viszont élesebbé válnak az akciók – azok az izolált, zavart, de folytonosan egymás körül kavargó monológok, melyek a kapcsolódások törékeny-tünékeny pillanataiban is szinte csak önnön zaklatottságukat hagyományozzák tovább. Ebben a világban nincs egyetlen fix pont sem, és csak keresni lehet, megtalálni nem: önmagunkat a másikban. E nem túlzottan optimista kicsengésű látlelet végén aztán némileg váratlanul érkezik a tromf – mert hát azért mégiscsak édes az élet… –, amikor az utolsó jelenetben a táncosok a saját hangjukon, bejátszott zenei kísérettel musicalszerű dalra zendítenek.
Barta Dóra társulatát (Barta Dóra, Darabont Áron, Csere Zoltán, Feledi János, Horváth Zita, Kiss Róbert, Kulcsár Noémi, Nagy Eszter Kata, Zombori Dorottya) technikailag kemény próba elé állítja a koreográfia, nemcsak a számukra idegen stílus, hanem a stílus megkövetelte precizitás miatt is. Nem állítom, hogy hiánytalanul sikerült megfelelniük a feléjük támasztott igényeknek, de már maga a darabválasztás is elismerésre méltó, látva a hazai balettéletet hosszú évek óta jellemző megúszási technikákat.
Sansano koreográfiája után kifejezetten tanulságos a Szegedi Kortárs Balett új egyfelvonásosába, Juronics Tamás A belső pokol című duettjébe csöppenni (a duett része az Inferno című táncestnek, melyről hamarosan hosszabb elemzést közlünk – a szerk.). Olyan érzés, mintha az ember éveket, évtizedeket lépne vissza az időben, és a tánc szavakon túli „hatalma” helyett egyfajta dekadens, „legesztikulált” drámaiság (?) uralná a kifejezést. Szcenikailag most is minden rendben van a darabbal, hiszen Juronics mindig gondosan ügyel arra, hogy koreográfiáinak megadja a modern, látványos, teatralizált körítést. Az viszont aggasztó, hogy stilárisan teljesen elfogyni látszik a koreográfusi muníció, és ez most, az utóbbi évek rendkívül szűk regiszterben mozgó, juronicsos táncanyagához képest is feltűnő, ráadásul egy duett esetében még inkább nyilvánvalóbb. Releváns mozgásanyag híján pedig nem marad más, mint eljátszani a történetet – és ezzel máris visszapottyantunk a hetvenes-nyolcvanas évek táncszínházi miliőjébe.
Persze azon is el lehetne tűnődni, hogy vajon nem a történet sablonosságával van-e baj – dióhéjban: a férfi szemet vet a nőre, aki kezdetben ellenáll, majd miután a férfi megunja a hosszas macska-egér játszmát, és visszavonulót fúj, a nő veszi át a kezdeményezést s ajánlkozik fel, de már késő, a „vonat elment”, a férfi határozottan visszautasítja –; s bár e sztori tényleg panelszerű, mégis azt gondolom, hogy egy adekvát forma a legevidensebb igazságot is képes újszerűen, érzékletesen megeleveníteni. Amiből arra következtethetnénk, hogy valószínűleg Juronics darabja sem lenne ennyire közhelyes és egyolvasatú, ha nem a szexualitásra, a birtoklási vágyra lenne nyersen, direkt módon kihegyezve, ami mellett minden további értelmezés feleslegessé, erőszakolttá válik.
 Szarvas Krisztina és Czár Gergely. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Pedig a szintén a koreográfus által jegyzett, egyszerűségében is attraktív díszlet sokkal több asszociációs lehetőséget hordoz(hatna), mint amit így, első körben felkínál: színpadközépről függő, járásokkal tagolt, tompán áttetsző hatalmas nylonfóliákkal jelezvén az átláthatóságot/átjárhatóságot az emberben lakozó menny és pokol között. Juronics azonban nem a lebegtetés mestere. Világa többnyire fekete-fehér, jó-rossz, szeret-nem szeret ellentétpárokra épül, ahol alig van helye az árnyalatoknak, koreográfikus gesztusai pedig túlságosan is nyíltak, tolakodóak, helyenként zavaróan szájbarágósak. A két remek táncos, Szarvas Krisztina és Czár Gergely tánc címén jobbára pótszerként szolgáló gesztusokra, mozgásszínházi testbeszédre van kárhoztatva: ha a nő vágyakozik, folyamatosan simogatja a testét, vagy fellebbenti ruhája szegélyét, ha gyötrődik, beletúr hajába, ha indulatos, csapkodja magát (vagy éppen a férfit, mert az elutasította őt). De talán még ezeknél a jeleneteknél is neccesebb a táncosnő (részleges) lemeztelenítésének hogyanja, ami nem a cselekmény hevében zajlik, hanem a színpad szélén állva, kifelé, a nézőknek koreografálva, lassan gombolva ki a ruhát, szándékosan késleltetve a lelepleződés pillanatát, mint valami luxus peepshow-ban. Ezután a nő megfordul, elindul a férfi felé, úgy középtájt leheveredik a földre, majd széttárja a combjait – ez az a pont, amikor a kritikus nem tudja, hogy most sírjon-e vagy nevessen…
Az est zárásaként Christopher Bruce brit koreográfus 1991-ben bemutatott Kakasa bűvölte el a közönséget, mely számos neves nyugati balett-társulat színpada után, némi késéssel ugyan, de felkerült a Győri Balett repertoárjára is. Persze, ha most kukacoskodni akarnék, megkérdezhetném: ugyan mi mással léphetett volna fel a győri együttes ezen a fesztiválon, ha nem e három éve betanult és ünnepi alkalmakkor rendre elővett, Rolling Stones dalokra komponált míves kis sikerdarabbal? Hiszen a felújítások (Carmen) és átvételek (Queen-balett) biztonságos, közönségbarát útját választó társulat hosszú évek után most jutott el végre oda, hogy saját bemutatóval rukkoljon elő (Fodor Zoltán: Magyar Rapszódia), miközben a Queen-balett budapesti utánjátszására pontosan megtalálta azt a helyet, ahova való: az Experidance székhelyéül szolgáló, újonnan átadott RaM Colosseumot.
 Kakas (A kép forrása: Győri Balett) |
A Kakasról itt és más fórumon is sok méltató szó elhangzott már (kritikánkat ld. itt – a szerk.), hiszen Bruce-nak a hatvanas-hetvenes évek párválasztási/udvarlási fílingjét karakteres mozdulatokkal megragadó, finom humorú táncjátéka tényleg a művészi szórakoztatás remeke, épp ezért nem is a darabról, inkább az előadásmódról szólnék röviden. Alkalmam nyílt ugyanis felvételről (részben vagy egészben) más társulatok interpretációjában is megtekinteni a darabot, s szomorúan kellett megállapítanom, hogy a győrieké – az élő előadás varázsa ellenére is – kezd kicsit maszatossá válni. Főleg a fiúknál érzékelni a pontatlanságot, megspórolt mozdulatíveket, nem kellő feszességet, apró bosszantó hanyagságokat, ami sokat ront a darabon, hisz ők viszik a prímet, az ő alakításuk határozza meg az előadás karakterét. Az is feltűnt, hogy bár elvileg előnyt élveznének a nyurga férfitáncosok, hiszen Bruce mozdulatai rajtuk feszülnek igazán, most éppenséggel egy apró termetű, fürge fiú, Benedict Gromann veri kenterbe a többieket. A lányokkal nincs különösebb probléma, szépen dolgoznak alá a „kakasoknak”, már amennyire lehet, hisz az már a koreográfia sajátja, hogy ezekben a vagány, csélcsap szerelmi játszmákban előadói szempontból ők eleve csupán másodhegedűsök lehetnek.