Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZEDTE-VETTE TEREMTETTE

Karttunen Kollektiv; Susanna Leinonen Company; Tommi Kitti & Co / Budapest Táncfesztivál 2011
2011. ápr. 30.
A fesztiválon kiemelt helyet kapott a keleti és nyugati hatások határvonalán fejlődő finn kortárs tánc bemutatása. Megtudhattuk, milyen a finn koreográfusok diszkó-emlékezete, milyen lett volna A Gyűrűk Ura, ha Ilmarinen kovács a főhőse, s milyen a finn hétköznapi csendélet. SISSO ÍRÁSA.

A finn táncművészet históriája töredékes és hosszú történet, amelynek darabjait ismerhetjük az időnként hazánkban vendégeskedő koreográfusok (pl. Yorma Uotinen), illetve a Finnországban dolgozó hazai táncosok munkái nyomán. Ha valaki eljut a finnországi Kuopióba, Észak-Európa legrégebbi táncfesztiváljára (Kuopio tanssii ja soi), akkor jobban képbe kerülhet. Annyit azért mi is elmondhatunk a Budapest Táncfesztiválon látott előadások után, hogy a kortárs finn tánc manapság sokoldalú, egyszerre drámai és humoros, a balett alapokon kívül megtalálhatók benne a múlt század húszas évei után alapított modern- és szabad tánciskolák meg a dzsesszbalett hatásai is, valamint elég jól használja az új média és a színpadtechnikák adta lehetőségeket.    

A Nemzeti Táncszínház aulájában és a Refektóriumban látható, felzaklatóan profi és sokkolóan innovatív Forsythe Company-filmek után a nyugalom szigete volt a Karttunen Kollektiv szocreál dzsesszbalett műsora. A Days of Disco (A diszkó napjai) című előadás megejtő kedvességgel, a Kaurismäki-filmek hangulatát idéző vidám reménytelenséggel mutatta be Jyrki Karttunen koreográfus világképét az 1970-es években létrejött, diszkó névre hallgató, tánc alapú önkifejezési- és társasági létformáról. Az alkotó jelenetével indul a darab, innen tudni, hogy időutazást teszünk a gyerekkorába, a nosztalgikus melankólia és enyhe szentimentalizmus mellett sok humorral. Egy nyomasztó diszkó-gigagömb a háttér, melynek tükreiben időnként riportalanyok jelennek meg, mintha egy háttérkutatási dokumentum képei lennének, és elmesélik kamaszkori diszkóélményeiket.

 

Days
Karttunen Kollektiv: Days of Disco

A meglett háziaszonyok és háziurak vallomásai mentén épül tehát a darab. A színpadon mozgó négy táncos (Anne Hiekkaranta, Jyrki Karttunen, Ville Oinonen, Mikko Paloniemi) pedig eltáncolja a csillogó múlt időt, persze sajátos mozdulatsorokkal, amelyekben megtalálhatók a diszkóelemek Szombat esti lázból oly ismerős karikatúrái is. A slágerek csak pillanatokra idéződnek fel, aztán mintha a báltermi folyosóról, vagy a vécéből hallanánk a Staying alive foszlányait,  az I’ll survive dallamait. Van hozzá lurex ing, bőszárú selyem gatya, fékezett tombolás, aztán mindezt ellenpontozza a légüres térben Tuomas Fränti által szerkesztett zenére való formaruhás mozgás, amely a jelent úsztatja be a képbe, mi több, a szocializáció szomorúságát. Míg a diszkóvadonban vidámak voltunk és felszabadultak, az élet kies báltermében elnehezülnek mozdulataink. A társadalom- és életmód-kutatási szempontból sem elhanyagolható darab kifejezetten mértékletes mind a humor, mind a fizikai felkészültség szintjén – finoman egyensúlyoz a jégrevük, a musicalek és a drámai táncelőadások határán. Öröm nézni és nem nehéz megérteni sem, kivéve Karttunen észak-karéliai tájszólását, amikor egy-egy jelenetnél kollektíve és verbálisan emlékezik. Sztélé diszkónagyapámnak, egy őszinte és derűs objektíven át Kimmo Karjunen pazar fényterveire. S mint annak idején a nagy diszkófilmekről távozva, a közönség még a buszon ülve is visítva emlékezik és énekel.

L
Susanna Leinonen Company: And the line begins to blur (A képek forrása: Budapest Táncfesztivál)

Másnap a Két együttes egy színpadon-blokkban a Susanna Leinonen Company 2009-ben bemutatott And the line begins to blur (És halványul a válaszvonal) című, mintegy félórás táncjátéka volt látható elsőként. Az előadás Duda Éva legendákat kreáló, a kollektív álom és ébrenlét határaival foglalkozó darabjait idézte. Susanna Leinonen rendre szürreális atmoszférát teremt alkotásaiban, virtuóz módon lavíroz a füsttel és fényekkel bizonytalan körvonalúvá tett térben, ahol ily módon az idő is megváltozik. Múlt és jelen összemosódik, hősök jelennek meg, elektrikbugizó kazánkovácsok és nehézléptű hótündérek – nézni is pazar, ahogy elúsznak a semmiben, aztán hirtelen felbukkannak a színpad közepén. Valóságos ambient-gothic parti ez, különc figurákkal, ahol a tánc egy emelkedett pontján mindig előkerülnek az egyén és a közösség között feszülő ellentmondások. A szépség sötétebbik oldalát sajátos, vad látomásokban jelenítik meg a táncosok Erika Turunen misztikus jelmezeiben. A Gyűrűk Ura táncfilm-verzióját csak velük volna érdemes megrendezni. A különleges előadás első fele meglepő és izgalmas a tér váratlan pontjain megjelenő szólókkal, aztán ahogy lüktet tovább a kemény zenére, egyre ijesztőbb és szorongáskeltőbb fantáziaképeket mutat. Északi, sűrű erdők trolljaiba oltott ázsiai harcművészek sorjáznak öles léptekkel, horror és sci-fi képek váltják egymást, pontos és ismétlődő mozgások szédítenek, majd a huszadik percnél monotóniába csap át az egész, és már csak a ruhák bonyolult szabásmintáira való figyelem ad kapaszkodót, míg felébredhetek az elmosódott álomból, és teljesen elbizonytalanodhatok, hogy vajon melyik világ börtönében vagyok éppen.

A rövid darab mindemellett a torzó mozdulatokkal és a magára hagyatottság egyszerű drámai hatáselemeivel izgalmas emlékeket hagy, és még Tommi Kitti Still Life for four Dancers (Csendélet négy táncosra) című opuszának sem sikerül feloldania. Az est második fele csendben kezdődik négy táncossal, ahogy a cím is ígéri. Kontakttánc-gyakorlatot láthat a közönség, illetve felsőfokú stílusbemutatót. Szuperelegáns mozdulatok, szólók, szinkronok: egyik táncos mozdulata a másikéból indul, kiegyensúlyozódik, szétzilálódik, nézni is jó. Ám a fél óra pont elég a mozdulatfraktálokból, kifinomult művészi elemekből, az improvizáció kínálta lehetőségekből, akkor is, ha közben a zene is megjön, és népies-dzsesszes elemekkel adja a talpalávalót. A Tommi Kitti & Co előadása minden modern tánctechnikát felvonultat, melyeket a rendező elsajátított, aki úgy állította össze a mozdulatokat, ahogy a zeneművekben a hangokat szokás. Absztrakt tánc kerekedik mindebből, amelybe minden néző beleviheti saját gondolatait és érzelmeit. A művet képzőművészeti aktus zárja le, mintegy performansszá avatva az előadást. Egy előzőleg a táncparkett részeként funkcionáló kék táblát fehérre mázol egy táncos, mintha a kiindulási helyzetet akarná reprodukálni: a semmiből jövünk és semmivé leszünk gondolata ölt alakot a színpadon.

Az est végén az elképesztő ívű pályát bejárt, performanszban is izmos Forshyte társulatának filmjeihez térek vissza, hogy újra srófoljam az agysejtjeimet. Figyelem a kellemes feszültséget a laza északi szorongás és a precíz német pszichózis között.

Vö. Halász Glória: A táncparkett embere / Finnek fókuszban 
Sárosi Emőke: Sarki fények 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek