Viszont ha túl nagy a kontraszt a két előadás között, akkor az egyik alkotó rosszul jöhet ki a dologból. Ilyesmi történt a Duda Éva Társulat és az Inversedance közös estjén is.
Duda Évát mostanában inkább koreográfusként tarthattuk számon, ezúttal azonban táncosként is látható a Bora Gáborral közösen készített duettjükben. A két alkotó nem először találkozik, hiszen Bora a koreográfus több előadásában szerepelt az elmúlt években, ám ez az első közös duettjük. Címe Credo, vagyis hitvallás, a színlapon egy Pilinszky-versrészlet és az ígéret, hogy egy alkotói korszak záróakkordját látjuk. Nagy dolgokra készülünk tehát, hogy aztán keservesen csalódjunk.
 Credo – Duda Éva és Bora Gábor. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Duda és Bora számos összetevőt felvonultatnak, ami egy „divatos” kortárs táncdarab receptjéhez szükséges: abszurd, kínlódó állatokra emlékeztető mozdulatok, látható ok nélkül szenvedő arcok, meztelenség. Táncból viszont annál kevesebb jut. A két táncos külön érkezik a színpad félhomályos terébe, lassan keresik magukat és a mozdulataikat, sokáig nem találnak egymásra. Amikor aztán mégis, akkor sem születik igazi kapcsolat kettejük között, hiába érintik, lökik, emelik egymást. Feltűnő például, hogy egyszer sem néznek egymás szemébe. Viszonyuk nem férfi-nő viszony, viselkedésük és mozgásuk is inkább uniszex, de a közös részekben mégis mintha a nő dominálna. A zenei szerkesztő ismét Duda Éva állandó alkotótársa, Kunert Péter, akinek jól felismerhető stílusa némileg egyenhangulatot eredményez darabjaiban: most is a Lunatikából vagy a Faunból ismert melankóliában tobzódnak a táncosok. Lassú, kitartott pózokat követnek hirtelen rángatózások, ideges mozdulatok. Aztán először a férfi, majd a nő tűnik el az oldalt kifeszített áttetsző vászon mögött, hogy lassan végigsétáljon mellette, míg a másik egyedül marad fájdalmával és tétova mozdulataival. Feloldozás nincs, illetve a lassan elfolyó percek végén mindketten visszatérnek még meztelenül – mintha az emberiség egy korábbi fejlődési szakaszába tértek volna vissza, legalábbis állatias mozgásuk erre emlékeztet. Hitvallásnak elég lehangoló.
A második rész mintha szándékosan lenne az első tökéletes ellentéte: csupa öröm, csupa játék, csupa tánc. Fodor Zoltán együttese, az Inversedance számára az Angliában élő vietnami koreográfus, a néhány napja a Trafóban vendégeskedő Random Dance Company volt táncosa, Anh Ngoc Nguyen készített darabot F2 címmel.
Díszletelemként egy félkör alakban kifeszített vászon funkcionál, amely használható sátornak, paravánnak, el lehet mögötte bújni, felmászni rá vagy árnyjátékozni mögötte (díszlet, jelmez: Iványi Árpád). A táncosok, öt lány és két fiú, kisfiúkként és kislányokként játszanak egymással, játékaikkal, sőt időnként kikacsintanak a nézőtérre is. Az első képben az egyik „kislány-táncos” babáival játszik, ám hamarosan jönnek a többiek, és ő csatlakozik hozzájuk. Aztán egy másik lány fordítva vesz fel egy álarcot, így „kétarcúvá” válva produkálja magát, a többiek lelkesen nézik, majd megtapsolják.
 Image-kép az F2 előadáshoz (Forrás: Budapest Táncfesztivál) |
A táncosok gyermeki örömmel vetik bele magukat a játékos jelenetsorba: csoportokba rendeződnek, cukkolják egymást, elbújnak és meglesik a másikat. Kő-papír-ollót játszanak és csalót lepleznek le, szeret – nem szeret virágszirmokat tépkednek, pózokba vágják magukat és fotózzák egymást. Gyakran eltűnnek a vászon mögött, hogy csak az árnyékuk látszódjon.
Mindeközben sosem feledkeznek meg arról, hogy táncoljanak. Könnyedén, légiesen, örömmel. Anh Ngoc Nguyen ötletes koreográfiája kiforrott stílust mutat. Fodor Zoltán minden értelemben fiatal együttese pedig mostanra igazi csapattá érett. Összhangban vannak, precízen, felszabadultan táncolnak, láthatóan ők is élvezik a munkát. A vietnami koreográfus darabja jó alapanyag, hogy megmutassák technikai tudásukat, ugyanakkor színészi képességeiket is kihasználják. Anh Ngoc Nguyent az ember és a tárgyak kapcsolata érdekelte az F2 alkotásakor. A tárgyakhoz való ragaszkodást, az azok iránti sokszor talán túlzott szeretetünket jól példázza a gyerekek kötődése játékaikhoz. Az egyik utolsó képben előkerül egy plüssmackó, az egyik lány dédelgeti, táncol neki és vele. Hamarosan azonban megérkeznek a többiek, megpróbálják tőle elvenni, ő pedig kétségbeesetten próbálja mindenáron megtartani. Ez az első eset, hogy a játék komollyá válik, tétje van.
Mielőtt azonban túlzottan komolyan kezdenénk venni bármit is, véget ér a darab – talán kissé hirtelen. Mindenesetre a táncosok a tapsrendet is örömtáncnak „álcázva” abszolválják. A koreográfus nem akart nagyot mondani, darabja mégis élvezetes. A játék öröméről szól, amit a gyermekkor elmúltával sem lenne szabad elfelejtenünk, és amit megtalálhatunk a tánc örömében is.
Vö. Szoboszlai Annamária: Természetgyermekek
Halász Tamás: Összezárva