Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TANULÁS ÉS A SZÍV ÖRVÉNYEI

Ránki Dezső hangversenye / A Zongora, MűPa
2011. ápr. 26.
Gazdag, nagyon igényes és egyben rendkívül kockázatos műsort állított össze a szólóestjére Ránki Dezső. Mert noha Liszt nagy tisztelője volt J.S. Bachnak, ketten együtt ritkán szerepelnek egy koncerten. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Bach Kétszólamú illetve Háromszólamú invenciói (utóbbira újabban a Sinfoniák elnevezést használja a szakirodalom) ritkán szerepelnek a koncertteremben, pláne teljes egészében a két sorozat. Ifjúkori zongoratanulmányainkból sokan ismerjük ezeket az apró remekeket, vagy legalább is azok könnyebben játszható, kisebbik hányadát. Így aztán elkönyveltük nem hangversenyterembe való daraboknak, hiszen maga Bach is elsősorban tanulmányi célokra komponálta őket. Bach bevezetőnek írt szavai gyönyörűek és pontosak: „Igaz útmutatás, amelyben a clavier kedvelőinek s főként a tanultságra vágyóknak megmutattatik a világos útja, nemcsak annak, hogy (1) megtanuljanak tisztán játszani két szólamban, hanem annak is, hogy további előrehaladás után, (2) helyesen és jól tudjanak bánni három obligát szólammal (…) és mindenekelőtt, hogy a játékban éneklő stílust sajátítsanak el.”  Azaz egyfajta zongoraiskoláról van szó, amelynek koncertszerű előadása ellen szólhat a stílus szigorúsága, olykor némi szárazsága is, bár ennek révén a szólamvezetés tisztasága, kristálytiszta logikája kétségtelenül nagy gyönyört okozhat a játékosnak, de nem feltétlenül a hallgatónak, különösen nem ebben a mennyiségben.

Így gondolhatták a klasszikus-romantikus korszakban, amely előadói értelemben alighanem az 1950-es évekig – leegyszerűsítve: Glenn Gould illetve a régi zenés mozgalom jelentkezéséig – tartott. Ám korunkra a repertoár oly mértékben kibővült, zenehallgatói szokásaink oly mértékben változtak meg, hogy a bachi invenciók teljes sorozatainak előadása is komoly befogadói érdeklődésre tarthat számot. Ráadásul sok olyan, kis „romantikus” karakterdarabnak ható szösszenet, lendületes tánc is található ezekben a gyakorlatokban, amelyek előadása szinte kényszerítő erejű.

Ránki Dezső
Ránki Dezső

Feltehetően ez, és még sok egyéb oka is lehetett, hogy Ránki Dezső most vállalkozott az eljátszásukra. Ráadásul a második részben ugyancsak rövidebb, néha a végletekig egyszerű és világos szólamvezetésű zongoraművek valamint táncok kerültek elő Liszttől, és ez megláttatta, hogy részben honnan is jöhetett Liszt zenei gondolkodása. Ránki mintha kissé elfogódottan kezdte volna hangversenyét, nála már megszokhattuk, hogy mintegy játék közben jön meg a zenélési kedve; inkább introvertáltnak nevezhető művészi-emberi habitusa nem képes rögtön az öltözőből kilépve, a fehérizzásig hevíteni jelenlétét. Sok tekintetben zongoraiskolaként játszotta a darabokat, azaz nem próbálta meg mintegy „felspílázni” őket, nem rakta tele díszítésekkel a műveket még ott sem, ahol erre a zene lehetőséget ad; nem hazudott nagyot ott, ahol maga Bach sem gondolt egyébre, csak egy technikai probléma, ujjrend stb. megoldására-megtanítására. Ennek ellenére, ahogy haladtunk előre az időben és a nehézségi fokban, Ránki is kinyílt, és a háromszólamú invencióknál már megmutatta, mire számíthatunk a második részben, a hozzá közelebb álló Liszt műveinek előadásakor. Bach-játékában nem volt semmi romantizálás, mindamellett a c-moll és a d-moll sinfonia szépséges melankóliája, mindenekelőtt persze az ebben a dimenzióban kimondottan hosszúnak nevezhető, öt perces f-moll invenció félelmetes, már majdnem depressziósnak nevezhető hideg mélabúja későbbi korok bánatát idézte.

A második részben elhangzott, Liszt rövidebb, mindenekelőtt kései műveiből nagy körültekintéssel, makulátlan arányérzékkel és ízléssel összeállított (a mostanival majdnem azonos) műsort már volt alkalmam hallani Ránkival ugyancsak ezen a helyszínen, és akkor is lelkesedtem. De most talán még a 2006. november 25-i hangversenynél is frenetikusabbnak, revelációszerűnek éreztem a játékát.

Újabban Liszt kései művészete kezdi elnyerni a rangjának méltó helyet, a zongoristák már kevésbé idegenkednek ettől a kevés csillogásra lehetőséget teremtő kopár hangtól; ennek egyik jele többek közt Krausz Adrienne nagyszerű lemeze a BMC kiadónál. Nem volt könnyű megszerettetni a közönséggel az öreg Lisztet, hiszen kései termése szinte teljes egészében a bűntudatos vallásosság, a mély rezignáció, olykor a katatónia balcsillagzata jegyében fogant, olyan „atonális”  nyelven, hogy a kortársak a háta mögött összemosolyogtak, és suttogtak valami elnézőt az erősen szenilisnek tartott mesterről. Messze tűntek az ördög zongoristájának fényes száguldásai; a rövidre fogott darabok egy részének lejátszása már egy jobb amatőrnek sem okoz megoldhatatlan feladatot; a nehézség most nem a fürge ujjak futtatásában, hanem inkább megfékezésében rejlik, nehogy hamis glazúr, hazudott pátosz kerüljön a tudatosan letarolt felületre.

Az idős Liszt.
Az idős Liszt

Ebből az anyagból műsort összeállítani még ma is kockázatos vállalkozás. Elhivatottság, a „szíven zsarnokoskodó ész”  (Kemény Zsigmond jellemzése Széchenyiről) kell a kopárság, a törtség, a késeiség e tüskés esztétikájának megjelenítéséhez. És persze rendkívüli drámai véna. Az apró darabok – közülük a legmonumentálisabb sem éri el a tíz percet – egymás mellé állítása, a sorrend, az arányok megválasztása perdöntő lehet.

Szólóestje második részében Ránki Dezső vaslogikával gondolta át a maga támasztotta feladatot. Olyan felkavaró, drámai, színes, megrázó, sűrű, nyomasztó, bonyolult, hideg látomásokkal zsúfolt, olykor játékos, olykor megkapóan kedves, olykor eltitkolt és elfojtott katasztrófákról hírt adó zenei csokrot játszott, mely igazolta Szabolcsi Bence 1956-os könyvének egyik fő tételét. A Liszt által a XIX. század végén a jövőbe hajított dárdát majd Bartók Béla fogja elkapni, hogy tovább röpítse egészen – és ezt már magam tenném hozzá – Ligeti György, mi több Dukay Barnabás zongoramuzsikájáig.

Noha a rendkívül rizikós vállalkozáson belül is fatális kockázat az estet egy bizonytalan hangnemben, piano induló (és azzal is záruló), koromfekete művel kezdeni, az 1885 táján írt Unstern! (Balcsillagzat) mégis tökéletes első számnak bizonyult. Feltűntek a kései stílus az esten később még sokszor hallott alaptulajdonságai: a makacsul ismétlődő, olykor a semmiben elakadó oktávmenetek, a pontozott riadóhang – visszfénye valamiféle elzúgott forradalomnak vagy életkedvnek –, az egészhangú skála, a tornyozott kvartakkordok, a quasi organo feliratú záró szakaszban, ebben a kvázi-avantgárd korálban a csillapíthatatlan bűntudat intonációja. Lopakodóan hallucinatív zongorázásával Ránki kietlen termekbe vezetett, ahol alig akad más, mint szorongás, régi vétkek visszhangjai: „Nem magasba tör, mint másszor – / Éltem lejtős útja ez; / Mint ki éjjel vízbe gázol, / S minden lépést óva tesz" (Arany János). És az első részben felhangzott kétszer hat részre bontott tizenkét darab egymáson belül is tökéletesen tagolódott, arányosan kétszer hat részre vált. Az első felvonásban a gyász és a démoni tánc (4. Mefisztó-keringő) hangjait a Sancta Dorothea (Szent Dorottya) transzcendens révülete zárta, hogy aztán a második hatos szakaszban megint siratóval, a Wagner halálára írt La lugubre gondola II. (Gyász-gondola) című befelé zokogással induljunk. Majd a temetőbe úszó gondola kiengesztelő dallamokon Wiegenlied (Bölcsődal) és impresszionista ködképeken át (Fisz-dúr zongoradarab) ismét sátáni táncfantáziákkal, a vén cigányhoz méltó zokogva vigadásokkal érjen keserű céljába (Mefisztó-polka, Csárdás, Csárdás obstiné).

Félelmetes, lenyűgöző előadás volt, a közönség tombolva ünnepelte a felejthetetlen Liszt-sorozatot játszó nagy művészt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek