 Gintaras Rinkevičius |
Csajkovszij Hamlet-nyitányfantáziája után Lalo d-moll gordonkaversenyét játszotta az argentin Sol Gabetta, szünet után pedig Prokofjev Hamupipőke–szvitjeiből szólalt meg egy tíztételes válogatás. Ha Gintaras Rinkevičius úgy vezényelte el egy hang változtatás nélkül a programot, hogy az utolsó dolog, ami eszünkbe jutott, az volt, hogy beugrás tanúi vagyunk, akkor azt egyfelől kellően magyarázza a stiláris és a személyes összeszokottság: a litván dirigens ugyanis Leningrádban és a moszkvai Csajkovszkij-konzervatóriumban is tanult, a Bolsoj zenekarát – vendégként – pedig immáron nyolc éve vezényli. Másfelől azonban a hangverseny olyan kivételesen és sokoldalúan magas színvonalú és kiegyenlített volt, hogy már az is igazságtalan, ha ahhoz képest értékeljük, hogy beugrás mentette meg. Ismerjük el, ezen a hangversenyen egy méltán igen sikeres karmester vezényelt egy rendkívüli képességű és kultúrájú zenekart, és ehhez egy tündöklően tehetséges szólista adta hozzá a magáét.
Csajkovszkij Hamlet-fantáziája szerzőjének nem a legemlékezetesebb kompozíciója, egy kitűnő zenekar azonban sokat megmutathat benne a képességeiből. Pontosan ez történt ezúttal is; felfigyeltünk a színek és effektusok gondos és erőteljes megformálására, a szólamok minden dinamikai szinten robusztus homogeneitására és arra, hogy Rinkevičius, bár mozgása kifejezetten látványos, sőt teátrális volt, mintegy az ismert Mahler-karikatúrák modorában vezényelt, ám ezt a stílust teljes mértékben igazolta a hallható végeredmény, a zenei folyamat rendezettsége és ereje, a részletek maradéktalan kézben tartása. Bónuszként hallhattunk továbbá egy fenomenális hangon és frazeálással előadott oboaszólót. Orosz iskola.
Lalo koncertjének előadójaként Sol Gabetta az első pillanattól meghódította a közönséget gyönyörű, tartalmas és meleg hangjával, melódiaformálásának bensőségességével és hatalmas lélegzetével, amelyhez markáns ritmika és árnyalt kifejezés, a beszédszerű zenélés képessége járul. Persze Lalo mester is megtette a magáét, hálásan és idiomatikusan írt egykori (egyik) hangszerére. S különösen a lassú tétel és a scherzo funkcióját összeházasító második tételben ihletett zenét is komponált, varázslatos, érzéki éjszakai zenével és játékos-virgonc középrésszel, amely ugyancsak igen testhezálló az ezúttal robbanékonyságával és magasrendű virtuozitással bemutatkozó Gabetta számára. Utóbbira azután a harmadik tételben is szüksége volt, ám itt figyeltem fel tudatos és hatásos színként alkalmazott nonvibrato hangjaira is. Pedig maga az egyéniség ugyancsak vibráló; mutatta ezt a konvenciókat kerülő ráadásszám is, amely izgalmas, üde kortárs darab volt, pianissimo üveghangok zuhatagával és – kristálytisztán előadott – énekelt ellenszólammal. Sol Gabetta erőteljes emléket hagyott maga után.
 Sol Gabetta |
Az utóbbi két hétben a MűPá-ban hallott zenekarokat határozottan maga mögé utasító Bolsoj-zenekar képességeit legteljesebben azután a Prokofjev-szvit térképezte föl. Kezdjük azzal, hogy a karmester ezt a rendkívül erős és szellemes zenét is mély ismeretről tanúkodó magabiztossággal, a megformálás félelmetes pontosságával vezényelte. A zenekarral pedig azt csinálhatott, amit akart, mert azt technikai gyarlóságokat nem ismerve, maximális koncentrációval és empátiával követte. Lehengerlőek voltak az olyan karakterjelenetek, mint a Veszekedés, amelyben a korai szovjet avantgárd hangját is meghallani véltem; édesség és varázslat járta át a tündérek jelenetét; s a szilaj-dévaj Mazurkában teljes pompájában ragyogott fel a kitűnő zenekar, remek trombitásaival és bravúros fafúvósaival. Az együttes valósággal kivirágzott az igényes Prokofjev-partitúra képviselte kihívás hatására, Rinkevičius pedig bebizonyította, hogy par excellence színházi karmester is egyben.
A ráadásban először Csajkovszkij javíthatott a Diótörő káprázatosan hangszerelt Pas de deux-jével, majd egy Hacsaturjanra hajazó, szovjetesen orientális hangvételű bravúrdarab aratott megérdemelt és orkánszerű sikert.